Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-25

A FŐRENDIHÁZ XXV. ÜLÉSE. 199 tudom, hogy a lehető legnehezebb helyzetben volt. De óriási hibának tartottam, hogy a véderő] avaslatot a tanácskozások keretéből egyelőre kivonta. Bizonyára abban a reményben tette ezt, hogy ha a választási törvényt tető alá tudja hozni, akkor a véderőtörvény érett gyümölcsként fog önként a ministerelnök ur ölébe hullani. Én reám az egész eljárás azt a benyomást tette, — méltóztassanak megengedni, hogy ezt őszintén elmondhassam — mint hogyha a június negyediki erőszakos események voltakéjjen nem egy gyors elhatározásnak, hanem egy régen megérlelt tervnek volnának a szüleményei, csak az alkalomra vártak, hogy ezt a régi tervet végrehajthassák. Amikor a mélyen t. ministerelnök ur az ellenzék összes árnyalatát felkérte, hogy ugy a választási törvényjavaslat, mint a véderőtörvényjavaslat tekintetében megjegyzéseiket irásba foglalják, az ellenzék ennek meg is felelt. Állitom, — és bizonyitom Apponyi Albert gróf szavaival — hogy ez voltaképen nem volt ultimátum, hanem csak egy tárgyalási alap, amelyen a mélyen t. ministerelnök úrral való tanácskozások folyamán a legczélszerübben lehetett volna eszközölni a békés megegyezést. Elismerem a mélyen t. ministerelnök urnak legjobb intentióit, de végre a kivitelre magára nézve sem volt czélszerü az, ami történt. A véderőtörvényjavaslatban igen sok pont van még, amelynél, ha a ministerelnök ur jóakarata mellett sem lehet teljesen érvényt szerezni az ellenzék kívánságainak, de legalább kisebbíteni lehetett volna a súlyos terheket. Itt közbevetőleg rá kell térnem arra, amit Ernuszt Kelemen ur ő nagyméltósága mondott beszédében, aki azt hangoztatta, hogy aki nem szavazza meg a véderőjavaslatot, az a haza megerősítése ellen van. Ezt a felfogást a magam részéről el nem fogadhatom. Különben is a méltóságos főrendok előtt nem ez a kérdés van, hanem az, vajon a méltóságos főrendek előtt fekvő törvényjavaslat megfelel-e a törvényes kellékeknek és ilyenképen tárgyalható-e, vagy pedig, ha ennek az ellenkezője bizonyittatik, nem kell-e visszaküldeni a képviselőháznak azzal az indokolással, hogy a méltóságos főrendiház csakis olyan törvényjavaslatot tárgyal, amely a törvényes formák megtartásával ment keresztül a képviselőházban. A mélyen t. ministerelnök urnak, mondom, volt még olyan tere a véderőtör vény javaslatnál, ahol jóakaratát érvényesíthette volna. A véderőtörvény]avaslat olyan nagy anyagi áldozatot kivan a magyar nemzettől, amely csaknem elviselhetetlen. Elismerem, hogy a tehnika fejlődése talán sehol sem haladott oly nagy mértékben, mint a fegyverkezés terén. Hiszen ami ezelőtt pár évvel, 3—4 esztendővel a technikának vívmányaként szerepelt, röviddel utóbb mint teljesen hasznavehetetlen lomtárba került. Én tehát azt állitom. — és ez áüitásomban osztozni fog minden hazafias ember — I hogy nincs Magyarországon senki, aki az or; szag saját hadseregének erejét, fejlődését aka] dályozni akarná. Ennek azonban mégis két elő| feltétele, két kelléke van. Az első kellék meghatározni a magyar nemzet teherviselési képességét, a másik pedig tekintetbe venni azokat a nemzeti szempontokat is, amelyek még ma is, habár talán kisebb mértékben, a magyar nemzeti nyelv, a czimer és a zászlókérdés jegyében jelentkeznek. Méltóztatnak tudni, hogy a függetlenségi párt a lehető legkisebb mértékre redukálta ezen óhajtásait és kívánságait. Ismeretes, hogy ma már a kilenczes-bizottság programmjával is megelégednék ez a j)árt. Épen ezért, ha tekintetbe veszszük, hogy az ellenzék csakis olyan nemzeti vívmányokat akart kialkudni, amelyek voltaképen magában a 67-iki kiegyezési törvényben is benne vannak, mondom, épen ezért meg vagyok győződve, hogy ha a ministerelnök ur a nemzet békés fejlődését teljes erővel elő akarta volna mozdítani, ugy az tekintélyénél és állásánál fogva neki sikerült volna is. És méltóztassanak megengedni, hogy kifejezést adjak annak a nézetemnek, hogy a legnagyobb technikai hiba, amit a t. ministerelnök ur elkövetett, az volt, midőn az ellenzék óhajtásait, lefolytatott tanácskozásainak eredményét egészen ridegen visszautasította. Mert hiszen, mint már előbb is mondottam, ez voltaképen csak alaj) lett volna, amelyen a tanácskozásokat meg lehetett volna indítani és talán eredménynyel be is lehetett volna fejezni, míg a rideg visszautasítás tényével azt a meggyőződést érlelte meg a ministerelnök ur mindenkiben, hogy itt tulajdonképen egy régen elhatározott ténynyel állunk szemben. Méltóságos főrendiház! Ha két hadakozó fél egymással szemben áll és az egyik fél saját erejének, hadserege vitézségének és bátorságának tudatában teljes meghódolást követel, ezt talán jogosnak lehet elismerni, sőt talán méltányolni is lehet. De amikor a képviselőház ellenzékének és többségének is minden gondolata arra irányult, hogy a békét és ezzel a békés fejlődést mennél előbb helyreállítsa, akkor egy ilyen meghódolást követelő politika követése, mint aminő követtetett, mindig visszatetszést szül. A képviselőház már megtette azt, hogy a törvényes kellékek mellőzésével, erőszakos rendszabályok életbeléptetésével ezt a törvényjavaslatot a főrendiház elé terjesztette. Ma már bizonyára mindannyian fájlaljuk, hogy ezeknek az erőszakos dolgoknak meg kellett történniök és mindnyájan szeretnők, ha ezek nem mentek volna végbe. Mivel azonban ezen most már segíteni nem lehet, a méltóságos főrendiház kezébe van letéve az erő és a hatalom, és ha a méltóságos főrendek ezt az előterjesztett javaslatot visszaküldik, akkor ezek a megtörtént szomorú események még mindig orvosolhatók lesznek. Azok a szomorú dolgok, a melyek június