Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-20

152 A FÖRENDIH, barátja voltam ennek a gondolatnak, arra a Meggyőződésre jutottam, hogy ezzel a szervezeti változással eredményt elérni nem lehet. Hozzájárul éhez még az is, hogy ennek a következményeképen a nagy és intelligens ügyvédi kart leszorítanék a közéletnek igen sok ágazatáról, a hol pedig az ö tudásukra feltétlenül szükség van. Marad tehát az egyetlen eszköz és ez a numerus elausus. Nagyon örültem, a midőn ő excellentiájának a képviselőházban tartott beszédéből kivettem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ő excellentiája nem elvi ellensége ezen szervezeti reformnak, de megvallom, jobban örültem volna, ha azt a sok fájdalmas feljajdulást, azt a sok vélt vagy szenvedett sérelmet, azt a sok agitatiót, deputatiót és gyülésezést, ami ennek a reformnak a megvalósításával jár és a mivel a másik reformnak a megvalósítása — elismerem — szintén járni fog, arra használja vala fel, hogy egyszerre nem ezt a teljesen kétes értékű reformot, hanem magát a czélhoz vezető reformot létesítette volna. Jól ismerem ezzel szemben az ellenvetéseket. Az egyéni jog korlátozása, a szabad pályaválasztás stb. De, méltóságos főrendek, minden szomszéd államban, amelyeknek igazságügyi culturája után a mienk is igazodik, ezt a kérdést nem az egyéni jog, hanem a közérdek és a jogszolgáltatás érdeke szempontjából kezelték és fogták fel. És ennek meg is van a maga ratiója. Ma már az ügyvéd a bírói fórumon, nemcsak ugy nevezett advocatus, nemcsak segitő társa az ő cliensének, hanem factora ugy a büntető, mint az osztó igazságszolgáltatásnak, sőt a nyilvánosság, a szóbeliség, a közvetlenségre való tekintettel mint egy ellenőrző közeg jelentkezik, olyan törvényhozási intézkedés pedig, minő a közvédői intézmény, a kötelező jogvédelem, a kötelező ügyvédi képviselet, mind jobban meg jobban előtérbe állítják az ügyvédnek közfunctionariusi jellegét. És ha már ez igy van és ha az ügyvéd közfunctionárius jeléggel bir, akkor közérdek, és ha közérdek, akkor az államnak joga és kötelessége ennek a karnak existentiájáról gondoskodni és egyúttal eltávolítani ilyen szervezeti intézkedéssel azokat az úgynevezett portyázókat, akik vagy hivatottság vagy készültség vagy egyéb okok hiányában megélni nem tudván, cliensek által fel nem keresve, de a clienseket maguk keresve, a pereket magok csinálják és nemcsak a karnak a tiszteletreméltóságát és becsületét sértik, hanem az igazságszolgáltatás hitelét is veszélyeztetik. (Igaz! Ugy van!) Azt azonban el kell ismernünk, hogy ennek a törvényjavaslatnak irányzata gyakorlati; hogy az igazságszolgáltatás területén szerzett bőséges tapasztalatok és a hiányok gondos megfigyelése, ampján készült; el kell ismernünk, hogy mint. ilyen, nagyon sok üdvös intézkedést tartalmaz. A törvény gyakorlati , XX. ÜLÉSE. irányára való tekintettel azt reméltem, hogy az albirákra vonatkozóan az 1891. évi XVII. t.-cz. '35. §-ában creált, de eddig merőben sikertelen, sőt — lehet mondani — teljesen csődöt mondott intézkedést az igazságügyminister ur ő excellentiája nem fogja egy ujabb kísérletezéssel jóformán helyreállítani, hanem végre-valahára ebben a törvényben az egész albirói intézményt megszünteti. Méltóságos főrendek, immár negyven éve annak, hogy az 1871: XXXI. t.-cz. az albirói intézményt biró-hierarchiánkba beillesztette, de ezen idő alatt ez az intézmény soha egy pillanatra sem tudott gyökeret verni. A jogkereső közönség mindig bizonyos idegenkedéssel, sőt félelemmel és aggodalommal fogadta az albiró kezéből az igazságszolgáltatást és az esetleges hibákat sohasem az egyénnek, hanem a statusnak terhére irta, a szervezetben pedig sohasem lehetett az albirót individualiter kezelni, hanem mindig csak status szerint. Ha ez a törvényjavaslat életbe fog lépni, méltóztassék elhinni, hogy még nagyobb idegenkedéssel fogja fogadni az albirók igazságszolgáltatását. De nem is látok összhangot ezen intézkedés és a mi igazságügyi kormányzati politikánk között, amely mindig az volt, hogy a kisebb értékű perek és az ügyek amelyek könnyebben elintézhetek, lehetőleg a törvényszéktől elvétessenek és a járásbíróságokhoz decentralizáltassanak. Xem látom az összhangot ebben az intézkedésben és abban, hogy a. csekélyebb erőket vegyük el a járásbíróságtól és centralizáljuk a törvényszéknél. Hiszen minden eddigi szervezeti felfogás szerint a pereknek közgazdasági értéke és az ügyek könnyebb elintézhetősége volt irányadó arra nézve, hogy a birói erőket ide vagy oda alkalmazzuk, de ezenkívül mikor a törvény, a járásbirósági competentiát megállapítja, számításba veszi azt, hogy milyen erők fognak ezen perek felett határozni. Sőt a mi igazán kiváló perrendtartásunk egyik szakaszában, gondolom a 498. §-ban, már arra is számit, hogy az a kezdő albiró tévedni fog és épen azért enged a felebbviteli fórumnak ugy nevezett teljes nóvumot, teljesen uj tárgyalást, ugy hogy a fél a pert a felebbviteli bíróságnál újra tárgyalhatja. De nem látom az összhangot ő excellentiájának saját kormányzati politikájával sem. Mert ha a jegyzőket, akik mégis csak kevesebb tapasztalattal bírnak, fel tudjuk használni a kisebb természetű ügyek intézésére, amint ő excellentiája tervezi — amire majd később fogok rátérni — akkor nem látom, hogy miért kelljen az albirókat a járásbíróságnál mellőzni. Van erre érv pro és contra. Theoria az egyik, theoria a másik. Az egyik theoria azt mondja, hogy a törvényszéknél az albiró a contactns által tanul, felelőssége megoszlik, a gyakorlat utján nevelődik. De a