Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-18

132 A FŐRENDIHÁZ XVIII. ÜLÉSE. Csernoch János : Ezt nem akartam mondani. Ezek után nem tehetem, hogy legalább röviden ne említsek fel egy esetet, egészen sine ira et studio, amely a napokban történt, és amely nagy nyugtalanságot okozott a katho­likusok táborában és annál nagyobb örömöt és lelkesedést a szabad gondolkodók soraiban. Egy cultusministeri tisztviselőnek az áthe­lyezését értem, és kijelentem rögtön, hogy az a nézetem, sőt meggyőződésem, hogy ez az eset ide nem tartozik, mert a minister urnak kétség­telenül megvan az a joga, hogy ugy osztja be a tisztviselőit, amint neki tetszik és annak a tanácsát kéri ki, a kinek a tanácsát kikérni akarja. (Helyeslés jobbfelöl.) Ha mindazonáltal ezt a dolgot felemlítem, teszem ezt azért, mert ez az eset országos érdekűvé és elvi esetté nőtte ki magát, de nem a katholikusok emelték ki ezt az esetet a köznapiság és a bureacratisinus szürke homályából és keretéből. Hosszú ideig a katholikus és conservativ közvélemény azt sem tudta, hogy ilyen nevű tisztviselő van-e. Sem működéséről, sem nevéről tudomást nem szerzett és nem is tartozik hozzá. A tálában kijelentem, hogy a felekezeteknek nem is lehet hivatása, hogy az egyes tisztviselő­ket az ő vallási hovatartozandóságuk szerint Ítéljék meg. Ezt nem is akarom felemlíteni. Csak akkor, midőn a coalitió alatt megkezdődött ellene az ugy nevezett radicalis és szabadkőmives­séggel szövetkező lapoknak folytonos támadása; akkor, midőn érezhetővé kezdett válni a köz­életben az az intensiv lelkipásztori tevékeny­ség, vagyis inkább annak az eredménye, a mely­ről szerencsém volt az előbb szólani, csak akkor kezdett mindig bátrabban és nyíltabban fel­lépni ellene a radicalismussal szövetkezett sajtó, mint olyan elemmel szemben, a ki ott állítólag a keresztény érdekeket különösen védi. Barkóczy báró azóta állandó czéltábláját képezte a radicalis táborból ellene intézett tá­madásoknak. Az úgynevezett közvélemény előbb Apponyi gróftól, utóbb a mostani cultusminis­ter úrtól követelte, amint nevezték, »a niinis­terium koronázatlan királyának« az eltávolítá­sát és addig meg sem nyugodtak, mig czéljukat el nem érték. Nem azt mondták, hogy rossz, hanyag, szakmájához nem értő, kötelességeit nem telje­sítő vagy talán politizáló tisztviselő, hanem azt, mintha vallásához való ragaszkodása, annak nyilt bevallása, kötelességének buzgó teljesítése, rossz referenssé, alkalmatlanná tették volna őt azon feladatok teljesítésére, amelyeket az állam ezen ministeriumban reá bízott. Állítólag olyan intézkedéseket tett volna, amelyek a vallás­erkölcsi irányzatnak megerősítésére szolgáltak a a középiskolában, amely irányzat, legalább eddig, határozottan elő van irva törvényeink és kormányrendeletek által; hogy távol tartani iparkodott a középiskolától azt a radikális irányzatot, amely a középiskolákba is be sze­retett volna férkőzni. Ezért és annak daczára, hogy nem volt önálló, független, hanem javaslataiban mások felülbírálásának és jóváhagyásának alárendelt tisztviselő, elfogultnak, részrehajlónak, türelmet­lennek, a haladás kerékkötőjének, békebontónak kiáltották ki a nélkül, hogy egyetlenegy oly esetet tudtak volna ellene felhozni, midőn akár protestáns, akár izraelita jjolgártársaink bitét, meggyőződését valaha megsértette volna. A foly­ton ismétlődő támadásokra végre természetesen kénytelen volt reagálni a katholikus közvélemény is, amely addig, mint volt szerencsém említeni, nem is törődött avval, hogy ki áll a cultnsminis­terium V. osztályának élén; tiltakozott az ellen, mintha az illetőt katholikus vallási meggyő­ződése, a szerint való élete alkalmatlanná tet­ték volna az állam által reáruházott feladatok és kötelességek teljesítésére; tiltakozott annál is inkább, mert veszedelmes praecedensek tartotta a tisztviselői pályán működő, vagy arra készülő hitsorsosainak ezreire nézve azt, hogy azon esetben, ha valaki nem akar csakis névleges katholikusnak tartatni, a nyilvános pályákon való előmenettel el van zárva előtte; sérelmes­nek tartotta, hogy olyasvalaki, a ki csak köte­lességét teljesítette akkor, amikor a valláser­kölcsi irányzat követését kívánta a közéjjisko­lában, áldozatául dobassék a nyugtalan elemek­nek és a radicalismus molochjának. Mindezt addig, mig czéljukat el nem érték, természetesen be nem ismerték. Most azonban beismerik, a midőn azt mondják (olvassa): »Magyarország harezosai jól látták, hogy a cuitura létkérdése, ha sikerül Earkóczyt ebből a positióból kimozdítani. A mai najion végre sikerült; Barkóczy távozik és távozása országos esemény és a progressio diadala«. így ők. A katholikus közvélemény pedig sajnálattal tudo­másul veszi az esetet, bár teljes érzékkel és méltánylással van a cultusminister urnak nehéz helyzete iránt; attól fél, hogy nem lesz meg a t. kormányban az erő ellentállni a radicalismus további előrenyomulásának; meg van győződve, hogy a radicalismus nem fog megelégedni evvel, hanem csak egy közbeeső győzelemnek fogja tekinteni a keresztény világnézet ellen indított harezban ezt az eseményt és nem fog nyugodni addig, a mig uj és fényes eredményeket és győzelmeket nem fog csatolni diadalmas zászló­jához. Felteszem ugyan, hogy a radicálisok mos­tani győzelme nem fog bénitólag hatni a katholikusokra, de viszont meg vagyok győződve, hogy fel fogja bátorítani a radicalis elemeket, hogy ennél is suhyosabb áldozatokat követelje­nek a keresztény intézmények sorából és a keresztények táborából. Es félek, hogy ismét nem lesz meg a kellő erély, hogy a radicálisok további előhaladásának útját állják. Mi mind­annyian, a kik itt vagyunk, a t. kormány és

Next

/
Thumbnails
Contents