Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-14

98 A FŐRENDIHÁZ XIV. ÜLÉSE. Nincs a világnak olyan nagyszabásu birtokpolitikája, a melynél ez történt volna. Sem a németnél, sem az angolnál, de még az orosznál sem mellőzték a társadalmat; hiszen tudjuk, hogy mindenütt igénybe vettek bizonyos bizottságokban nemcsak hivatalnokokat, hanem a társadalom illetékes elemeiből olyan egyéneket is, a kik közreműködtek az állam ebbeli tevékenységében. Oroszországban pl. a zemsztvóknak alkalmazása nagyon fontos dolog; a zemsztvóknak közreműködése egy olyan óriási birodalomban mégis olyan állapotokat teremtett, a melyek legalább a nép megélhetését biztositjék, s a forradalomszerü agrárkitöréseket megakadályozzák. Erre és a hasonló követelésekre gyakran hallom azt a megjegyzést, hogy a mi társadalmunk nem való erre. De hát kérdem, hogy ha nem való arra, akkor miért nem nevelik reá? Meggyőződésem szerint minden államnak kötelessége nagyszabásu socialis politikát folytatni, annak az államnak pedig, amelynek társadalma gyengébb, ez a kötelessége kétszeresen nagyobb. Nem is hiszem, hogy a mi társadalmunk erre alkalmatlan lenne, hogy nem lehetne ilyen birtokpolitikai actióknál alkalmazni. De tegyük fel, hogy igy van. Akkor sem helyes mindent a politikai útra terelni. Mert miről van itt szó ? Olyan parcellázásokról és telepítésekről van szó, amelyek a nagy nemzeti érdeknek hivatva lesznek megfelelni. A nagy nemzeti érdek követeli azt, hogy nemzetiségi szempontból a magyarságnak területe lehetőleg terjesztessék, különösen azon ellenséges áramlatokkal szemben, a melyeket fentartanak és erősbitenek a nemzetiségi pénzintézetek. Utalok egyébre, arra a nemzetiségi bankcsoportra, a melyet a Solidaritatea nevű oláh bankszövetség vezet. A birtokosokat Erdélyben egymásután teszik ki a birtokukból és pedig olyan gyilkos agrárpolitika nyomán, amelynek az ottani elemek nem tudnak ellentállni. Tovább megyek: annak a lehetősége, hogy a földárak folytonosan feljebb mennek, óriási veszedelem a magyarságra nézve, mert a hozadéki értéket meghaladó forgalmi érték áradatának nem a nagybirtokosok, de a középbirtokosok sem tudnak ellentállani, még azok sem, a kik nincsenek eladósodva. A mai nehéz gazdasági viszonyok között, a mikor a munkásokkal annyi baj van, mikor ott magában a tőkében is hiány mutatkozik, mert intensive kellene gazdálkodni, nagyon sok ember meggondolja, hogy azokat a mostani két-háromszoros földárakat megbirja-e; inkább átengedi a területet idegen elemeknek, s igy az egész Felvidéken, Erdélyben, sőt most már az országnak közepén is a birtokok egymásután parcelláztatnak. Azért mondom én, hogy nem az a főczél, hogy a magyar birtokokat parcellázzuk, mert nagyon sok esetben a parcellázással, ha az a legtisztességesebben vitetik is keresztül, csak bajt csinálnak, különösen a magyarságnak roppant ártalmára. Azok a fictiv, nagyon felsrófolt árak olyan bonyodalmat idéznek itt elő, a melyeknek gyakorlati hatása nagyon, ádáz lehet erre a nemzetre. Igaz, ilyen körülmények közt ennek az előterjesztésnek az értéke még sem lehet olyan nagy, mint a minőt hajlandó volna az ember első pillanatra neki tulajdonítani; és ennek következtében nézetem szerint hatásosabban kell a birtokpolitikával foglalkoznunk. Lehetetlen, hogy ugy hagyassék birtokpolitikánk, amint eddig hagyatott. A nemzet legvitálisabb érdekei fűződnek éhez. Ily viszonyok közt ezt az előterjesztést nem tekinthetem egyébnek, mint egy gyenge részletfizetésnek a nagy Ígéretekből, amelyet az összes kormányok tettek eddig a nemzettel szemben, hogy helyes birtokpolitikát fognak folytatni. A föld, méltóságos főrendek, inog a magyarság lába alatt; ahelyett, hogy nyerünk, vesztünk területet. Egy nagy feladattal, egy nagy problémával kell megküzdenie ez actiónak, és én igazán nem látom a módját, nem látom az irányát, amelyben ezt megoldani akarják, nem látom a hozzákészülődésnek elhatározását, komolyságát, amely itt szükséges volna. Ez mindenesetre nagyon jól megoldott kérdés, de ez csupán partiális eszköz és az egészhez képest aránylag kicsi jelentőségű eszköz. Erre is szükség van, de nagyobb szükség van arra, hogy az actio maga helyesen intéztessék, kerete jól megállapittassék, hogy ugyanis annak szelleme, iránya a mi érdekeinknek megfeleljen. Hogy lehet ez irány kijelölését különben nagyon tiszteletreméltó hivatalnokoktól vagy pénzemberektől, a kik altruistikus intézeteket vezetnek, elvárni? Erre az egész magyar társadalomnak kell közreműködnie, különösen a társadalom azon részének, a mely fontos érdekeket felfogni és megszívlelni kéj)es. Mindezek nyomán, habár magát az előterjesztést, ugy a mint van, szívesen elfogadom, és hozzájárulok ahoz, hogy az törvényerőre emeltessék, ezeket lelkiismereti kötelességemnek tartottam e magas házban elmondani, és kérem a t. kormányt, hogy az általam mondottakat szives megfigyelésre méltatni kegyeskedjék. Degenfeld Pál gr. jegyző: Dessewffy Aurél gróf! Dessewffy Aurél gr.: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! Szerény tehetségemmel részt vettem én is a múlt évben e törvényjavaslat megalkotásában és azért legyen szabad nekem is néhány szóval e kérdéshez hozzászólanom. (Halljuh!) Mindazok ggályok, a melyeket G-aal Jenő t. barátom felhozott, sok tekintetben állanak. De mi volt, nézetem szerint, a kormány intentiója akkor, a mikor e törvényjavaslatot benyújtotta ? Épen az a tapasztalat, amelyet a birtok-politika irányításában külföldön, nevezetesen Németországban, Posenben tettek, a