Főrendiházi napló, 1906. I. kötet • 1906. május 21–1907. október 11.

Ülésnapok - 1906-14

A főrendiház XIV. ülése. 117 a mezőgazdasági egyetem létesítése, az, hogy a hivatalok szaporitása mellőzendő, a tisztviselők anyagi helyzete szövetségi utón rendezendő, e czélból a socialis nevelés minden fokon keresztülviendő, a kivándoräs megnehezítése, helyes birtokpolitika, a parceUázás helyes irányítása, a szövetkezeti eszme, a mezőgazdasági ipar istápolása stb. És itt még egy kérésem van, mivel már a régi rendszer híveiről megemlékeztem és ez az, hogy remélem és meg vagyok győződve, hogy a régi rendszer hivei a békés alkotásoknak a lehetőségét meg fogják adni, hogy a magyar nemzeti állam megalkottassék és az eddigelé anyagi és erkölcsi közjavak megtarthatók és továbbfej leszthetők legyenek, mert ha ez nem történik meg, akkor azt a jót is elveszítjük, a mit a régi szabadelvű rednszer megalkotott. A költségvetést elfogadom. (Helyeslés.) Elnök: Szólásra senki sincsen feljegyezve. KiváiL még valaki átalánosságban szólni % (Nem !) Ha senkisem kíván átalánosságban szólni, akkor az átalános vitát bezárom. A ministerelnök nr kivan szóni. Wekerle Sándor ministerelnök: Nagyméltóságú elnök ur ! Méltóságos főrendek ! Habár az előttem szólott méltóságos gróf ur szíves volt a költségvetést elfogadni, mégis illőnek tartom, hogy az általa felhozottakra röviden reflektáljak. Ö felsorolta azokat a nagy társadalmi bajokat és átalában egész állami életünket érintő bajokat, a melyek közállapotainkat sok tekintetben igen szomorú színben tüntetik fel. Részben megjelölte a kibontakozás eszközeit is. De talán a bajok ismertetése és a kibontakozás eszközeinek közelebbi megjelölése és irányítása éppen a kormánynak képezik feladatát. Én nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni a kibontakozás eszközeinek ismétlésével. A méltóságos gróf ur szives volt beszédjének a végén mindazokat a feladatokat röviden reassumálni, felsorolni, a melyek megoldásra várnak. Én azt hiszem, a ki figyelemmel kisérte felállított programmunkat, eddigi tevékenységünket, az kormányzatunk átmeneti jellege daczára is kénytelen lesz elismerni, hogy a bajokat nemcsak felismertük, hanem azok orvoslásának módozatait is megjelöltük. (Ugy van !) Ezen módozatok tekintetében lehet közöttünk eltérés több tekintetben, — lesz is eltérés — de magának a czélnak elérése, azt hiszem, olyan, mely ma nem egy pártnak, hanem Magyarország nagy közvéleményének képezi törekvését és feladatát. Azt a főbajt, hogy állami kiadásaink egy igen jelentékeny része személyes kiadásokra megy, mi is felismertük. Hiszen a képviselőház pénzügyi bizottságának az a jelentése, a melynek adatait felsorolni méltóztatott, a mi hozzájárulásunkkal, sok tekintetben éppen az általunk ott elmondottak kezdeményezésére történt. Sőt kénytelen vagyok bevallani, hogy ezek a személyes kiadások még nem is érték el tetőpontjukat. Mi kénytelenek vagyunk számolni az adott helyzettel, kénytelenek vagyunk számolni még ott is, a hol annak megváltoztatására törekszünk, mert a társadalmi igények, az élet drágasága, az alkalmazottak által támasztott követelések annyira előtérbe tolultak, hogy azoknak kielégítése elől el nem zárkózhatunk. így a méltóságos főrendek előtt is bizonyára ismeretes, hogy kénytelenek vagyunk még több személyes illetménynek magasabb dotatioját a törvényhozás előtt javaslatba hozni; ilyenekül említem fel a birák dotatioját, a tanítók fizetésének rendezését és a vasúti alkalmazottak illetményeinek szabályozását. Maga ez a három tétel ismét igen jelentékenyen fogja költségvetésünket terhelni. Én, méltóságos főrendek, magában a baj felismerésében, azon irányban, hogy miként kell azt orvosolnunk, sokban egyetértek ő méltóságával. Azonban talán a baj keletkezésének okait nem egészen a történeti hűségnek megfelelően méltóztatott ecsetelni. A nepotismus vádjával mindenütt szokás találkozni a közéletben. De egyet, bocsánatot kérek, a történeti igazság kedveért constatálnom kell. Ha a nepotismus uralkodott is. de tudtommal a nepotismus kedveért hivatalok, legalább oly mértékben, hogy azok lennének a bajok tulajdonképeni kutforrásai, nem létesíttettek. Hanem a baj szerintem abban van, hogy akkor, mikor mi mintegy elmaradt állam más népek előrehaladását láttuk, nemcsak a czélt és irányt tettük magunkévá, hanem kellő megfontolás nélkül a megoldás módjait, a rendszereket is magunkévá tettük és ez által oly költséges administraitot rendeztünk be, a melynek terhei nem állnak arányban ezen ország teherviselési képességével. A sokszor felpanaszolt állain-socialismust sem tartom nagy bajnak. Minden elmaradott államban azzal a jelenséggel találkozunk, hogyha a baladás gyorsabb ütemben indul meg, akkor az állam elé állnak mindenféle követelésekkel, hogy gyorsabb ütemben igyekezzék megvalósítani azokat a törekvéseket, a melyeket a társadalom ömaga csak lassan lenne képes megvalósítani. Ez a jelenség minálunk is felmerült: rövid évtizedek alatt akartuk hosszú századok elmaradását pótolni és igy ez természetesen azt a színezetet idézte elő, mint hogyha mi az államsocialismusnak akarnánk tért engedni, pedig az igazság csak az, hogy az állam támogatólag vette kezébe a kezdeményezését, megoldását oly kérdéseknek, a melyek hogyha a társadalomra hagyatnak vala, azok megoldása sokáig késlekedett volna. A tétel igen egyszerű, méltóságos főrendek. Az én nézetem szerint egyszerűbb arányokat kell behoznunk egész közigazgatásunkba és egyszerűbb arányokat a közigazgatás kezelőinek igényeibe. Mert, bocsánatot kérek, nemcsak abban van a hiba, hogy a rendszer olyan, hogy igen sok alkalmazottat vesz igénybe, hanem abban is, hogy az alkalmazottak a jogosultság határain túlmenő igényeket is támasztanak, ugy, hogy nemcsak a rendszer egyszerűsítését, hanem az alkalmazottak