Főrendiházi napló, 1906. I. kötet • 1906. május 21–1907. október 11.

Ülésnapok - 1906-14

114 A főrendiház ÍGV. ülése. és most nem tudunk velük mit csinálni. Ez a közös hibánk. így kihalt a szülőkben, iskolákban az önérzetes népek öntudata, hogy nagygyá nem az a nemzet lesz, mely a papirost fogyasztja, hanem az, mely összhangzatosan, eszét és szivét, valamint izmait kiműveli és hogy okosan éljen, — reális gondolkozásra és technikai haladásra, közgazdasági javak szerzésére is törekszik. A baj meglévén, itt tenni kell. Mindenekelőtt utat a tehetségnek, a legmagasabb műveltség megszerzésére. De ne akarjuk a középszerűséget is erőnek erejével tudóssá nevelni. Tegye képessé a középiskolai tanitás az ifjút a felsőbb műveltség befogadására, de szoktassa önállósághoz. A főiskolák mellé pedig szeretném beiktatva látni idővel a mezőgazdasági egyetemet, a mely a jogi pályára tódul ókat a gyakorlati pályára fogja terelni. Ez, nézetem szerint, sokkal helyesebb és üdvösebb volna, mint hogy a földmives-iskolákat akadémiákká teszszük, mert ezzel megint csak az urhatnámságot fogjuk nevelni. Nekünk kötelességünk a tisztviselők anyagi és erkölcsi szintjét emelni és pedig nemcsak a hivatalnok-osztálynál azokét, a kik parancsolnak, hanem minden alkalmazottét, a tanítókét, vasutasokét, a postásokét stb. E szempontból örömmel üdvözlöm a közoktatásügyi minister urat, hogy végre tető alá hozta a tanítók fizetésrendezését, bár aggodalommal tölt el a pénzügyi jelentésből ismert és azelőtt is felhozott jelenség. De a fizetésrendezés nem elég, mert azt nyomon követi a lakbér, a hus, a ruha, stb. az elsőrendű szükségleti czikkek megdrágulása. 1903-ban, mikor a fizetésemelés történt, a hitelezők rögtön megrohanták a szegény embereket, mert sehol sincsen oly nagy uzsora, mint Budapesten. Radicalisan csak ugy lehet segíteni, ha uj hivatalok szervezését beszüntetjük, az elhalt vagy nyugdíjba ment egyének állását be nem töltjük, magasabb fizetési osztályok, állások szervezésére fordítjuk. De ez sem elég, a hivatalnokokat meg kell tanítani az önsegély eszméjére, hogy segítsenek önmagukon és ne az államtól várjanak sült galambokat, de álütsanak hitelszövetkezetet, házépítési szövetkezeteket és fogyasztási szövetkezeteket. Ez anyagi boldogulásukat minden fizetésrendezésnél biztosabban fogja megjavítani. A szövetkezeteket a törvényhozás és az állam ellenőrzése alá kell venni, hogy czéljuknak meg is feleljenek. A tisztviselőknek azonban, méltóságos főrendek, szellemi niveaujuk is emelendő, mert nagy részükről el lehet mondani azt, a mit Szemere Bertalan még 1834-ben mondott a tanítókról (olvassa) : »Fáj dalom, hogy a tarutóktól a legszentebb hivatal a kenyérkereset egy módjának nézetik, sokan azon szin alatt, hogy a fizetés parányi, egészen gazdálkodásuknak élnek. Innen van, hogy sok, mikor megvénül, annyit tud, mint hivatalának első éveiben. Avval kínozza tizedeken átal az évenként megújuló ifjúságot.* Á hivatalnoki kar nagy része — tisztelet a kivételeknek — nem műveli magát, a szamárlétrára, összeköttetéseire és a protectióra számítva. Ez nem helyes. Az előmenetelt a kötelességtudás, a készültség és a végzett munka biztosítsa. (Helyeslés.) Ily reformok mellett ugyanazt a munkát, a mit most jól-rosszul egy félig művelt, turbulens sereg végez, kevesebb számú, de jól dotált, kötelességtudó hivatalnok-osztály sokkal jobban fogja elvégezni, mert ennek az osztálynak socialis nevelése és igy socialis érzéke is lesz. És akkor nemcsak közigazgatásunk lesz jobb, de iskoláink és közlekedési ügyünk is. Áttérek már most, méltóságos főrendek, az alkotmánybiztositékok második részére, a munkáskérdésre. A méltóságos főrendek eléggé jól ismerik az én álláspontomat ebben a kérdésben. Csak egy pár sorral, csak egy pár mondattal precisirozom most azt: Szigor, következetesség és nem engedés ott, a hol a mala fides, a rosszhiszeműség kétségkívül constatálható; a legnagyobb méltányosság és igazságosság ott, a hol ennek ellenkezője van. Két eseményre vagyok bátor a méltóságos főrendek figyelmét felhívni, a melyek intelmül szolgálhatnak nekünk arra nézve, miként kell védekeznünk alkotmányunk társadalmi ellenségei, a socialdemokraták ellen. Németországban a socialdemokratapárt veresége, nézetem szerint, három okra vezethető vissza. Az egyik ok, hogy a német nemzet józan és hazafias része a nemzeti jelleg ellen intézett nemzetközi támadásokat megsokaíta. Egyrészt a hazaszeretetnek felébredése, másrészt pedig a nemzeti jellegnek ellökése okozta azt, hogy ez a rész megunta, megsokaíta ezeket az állapotokat. A második ok az volt, hogy megunta azt a prepotenciát, melylyel a socialdemokraták autokrata vezetője, Bebel, fellépett és különösen a higgadtabb és tudományosabb elvtársakra^^ az úgynevezett revisionistákra ránehezedett. És harmadszor — nem akarok sokáig időzni e kérdésnél, igen sokat lehetne róla beszélni, különösen a drezdai párt volt az, a melyben mindezek a dolgok leginkább kitűntek — zokon vették, hogy a socialdemokraták, daczára annak, hogy a birodalmi gyűlésen a második legerősebb párt voltak, mert 80-an, vagy mint némelyek mondják, de a mi egész határozottsággal nincs eonstatálva : 81-en voltak, mondom, daczára ennek, egy lépést sem tettek a kisemberek, a munkások helyzetének javítására, csak kritizáltak és rombolni akartak, de alkotni nem tudtak, sőt a munka lerombolása volt főczéljuk, hogy romjain az ő hatalmi érdeköket építsék fel. De nemcsak Németországban, hanem Angliában is, Belfastban, a munkáspárt gyűlése roppant érdekes jelenségeket tüntetett fel. Ott ugyanis elhatározták, hogy a socialdemokrata áramlat elhatalmasodását az angol munkások nem kívánják; másodszor pedig tiltakoztak, hogy a szakszervezetekre a socialismust ráoctroj alják. Harmadszor: óvást emeltek, hogy ráoctrojálják