Főrendiházi napló, 1906. I. kötet • 1906. május 21–1907. október 11.

Ülésnapok - 1906-14

A. főrendiház XÍV. ülése. 113 az 1906. esztendei költségvetésben kerek 234 miiló koronával voltak előirányozva. Hozzáadva ehhez a fenti emelkedést, 249.381.000 korona képezi azt az összeget, melybe az állami alkalmazottak fizetése, bele nem értve ide a honvédelmi ministeriumot és annak polgári tisztviselőit, egy évben kerül. Ehhez jönnek a nyugdijak, melyek az idén 2,541.000 korona emelkedést tüntetnek fel. Ezeket is beszámítva, a fenti összeg kerek 275,523.000 koronára emelkedik. Ezek rendkívül megdöbbentő számok, ez rendkivül terhes összeg, a mely kell hogy foglalkoztasson bennünket. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a mint a jelentés kiemeli, oly hivatalnokokra és oly categoriákra vonatkozik ez, a melyek nem produkálnak közgazdasági javakat. Ennek a bajnak, méltóságos főrendek, van egy távolabbi és egy közelebbi forrása. A távolabbi forrását a pénzügyi bizottság jelentése abban foglalja össze : a bureaueratia túltengése. De honnan ez a hivatalnoki pályára való szertelen tódulás ? Hogy nem olyan gazdagon dotált ez az életpálya, mutatja, hogy még az egyszerű mesterasszony is azt mondja: »nem bánja, ha akkora hivatalnok lesz a lánya férje, mint a legkisebbik ujja, csak hivatalnok legyen«. Hiszen a hivatalnok czifra nyomorúságát a szinpadra viszik, adósságuk köztudatos. Most jelent meg Pásztor Mihálynak az »Eladósodott Budapest« czimű elkapkodott könyve, melynek, nézetem szerint, a ozime rossz, méltóságos főrendek, azt kellett volna irnia : az Eladósodott Magyarország, mert a többi városok épp ugy el vannak adósodva. Hisz a pénzügyi jelentés maga kiemeli, hogy a hivatalnokok egyes categoriákban szűkösen vannak fizetve, de az állások száma felette nagy és hogy egyenesen nemzeti veszedelemnek tekintendő a hivatalnoki pályákra való tódulás. Hát mi hozta e.zt a veszedelmet ? Méltóságos főrendek! A szabadelvűpártnak, a szabadelvű rendszernek tagadhatatlan alkotásai közt, melyeket készséggel elismertem a múltkor, most is elismerem, mert én mindig azt keresem, a mi minket összehoz és nem azt, a mi szétválaszt, iszonyú botlásai is voltak és pedig azért, mert igen hosszú ideig tartott. Elsősorban, a mi ekerülhetetlen volt, a nepotismus, a proteotio és vasmarku párturalom. Sokakat kellett jutalmazni, sokaknak száját betömni, azért kellett az ország kormányzásának nagy gépezetét oly óriási és felesleges részekkel, haszontalanul forgó apróbb és nagyobb kerekekkel ilyen milliókat felfaló colossussá tenni. (Mozgás.) Igenis a meggondolatlanságig, majdnem a vakságig emelte. De mig a hivatalok számát a meggondolatlanságig emelte, arra nem is gondolt, hogy a hivatalnokoknak állását alapozza, erősítse, és ezzel az erkölcsi tekintélyöket is magasabbra vigye. Ilyenek pl. a tanítók, a vasutasok, a postások, a birák stb., a kikről a pénzügyi jelentés is megemlékszik. Ezen nagy kötelességet a szabadelvű rendszer a nemzet nyakán hagyta egész mostanig — tudjuk, meddig — és hivei most fordítják Főrendiházi napló. 1906—1911. I. kötet. vissza saját vétkeiknek nyilait és uszítják az egyes hivatali categoriákat a nemzeti kormány ellen, azt kívánva, hogy az uj nemzeti kormány mindezt vagy most egyszerre megcsinálja, felfújja, tehát csodát műveljen, vagy pusztuljon. Rá kellett mutatnom e sebekre, hogy azután a gyógyítás eszközeire mutathassak. Különben ez a hivatalnokpolitika képezte a régi szabadelvűpártnak középosztály-politikáját. Ez is természetes volt; emberekre volt szükség és ezért a pusztulófélben levő földbirtokosokat nem segítette üdvös reformokkal, hanem becsődítette a hivatalokba, a központba. Ez által egyrészt a nemzeti társadalom legerősebb támaszának függetlenségét törte össze, másrészt proletariátust teremtett. Az állam nevelésügyi j:)olitikája is kutforráS£tr\ ti vált a hivatalnoki pályára való tódulásnak. Még legkevesebb vád érheti a népiskolát és az annak kiegészítő részét képező gazdasági ismétlőiskolát, bár ott sem az életre nevelik a gyermekeket. Legújabb népiskolai tantervünk, örömmel látom, egy lépéssel előrehaladt. Elve, hogy a magyar gyermeknek ne csak a feje, de minden érzékszerve iskolába járjon. Hadd fúrjon, faragjon korán, hogy megszerezze a kedvet a technikai izommunkára. Ha ki akarjuk alajjozni jövő iparunknak egész körét, nekünk olyan emberekre lesz szükségünk, kik ellensúlyozzák, hogy az állami alkalmazottak családjukkal együtt, több mint félmillió lélek — megint a pénzügyi bizottság jelentésére hivatkozom — részöket nem veszik ki a közgazdasági javak producálásában. De a practikus szellem teljesen távol áll a polgári iskolától, a mely pedig az iparral és kereskedelemmel foglalkozó középosztály iskolája. A polgári leányiskolákban arra kellene nevelni a polgárleányokat, hogy boldoggá tehessék polgárifjainkat. Ezért van vége Magyarországon a régi híres, elégedett iparososztálynak. Kern mondok mesét, kereskedők és iparosok seregestől hagyják ott feleségüknek nem tetsző előbbi pályájukat és mennek diurnisták, nak, Írnokoknak, sőt hivatalszolgáknak. Pedig mikor a műhelyben dolgoztak, telt kamrájuk volt és nem fáztak ; elhagyván pályájukat, sokszor üres a kamrájuk és fáznak, különösen Budapesten, mert Budapest a legdrágább város a világon. A középfokú oktatás is arra kényszeríti az ifjúságot, hogy a felső iskolákba iratkozzék és az a baj, hogy az érettségi bizonyítvány nem az önállóságnak, az életrevalóságnak bizonysága. Régi panasz, hogy az egyetemen nem tanítanak, hanem felolvasásokat tartanak és a hallgatókkal nem törődnek, de a túlzsúfoltság miatt nem is törődhetnek. Ezrekre megy azok száma, kik soha sem fejezik be pályájukat vagy ősjogonczok maradnak, vagy kis hivatal után néznek. így lett Magyarországon szállóigévé, hogyha Magyarországon valakinek hivatalt adnak, annak észt is adnak. Ne tagadjuk, a mi társadalmnuk vakon, úgyszólván ösztönszerűleg beszorította gyermekeinket a középiskolákba, a nőképzőkbe, a felső leányiskolákba 15