Főrendiházi napló, 1901. II. kötet • 1902. október 8–1904. április 25.

Ülésnapok - 1901-28

Á főrendiház XXVHI ülése. 143 nézetem szerint minden kételyen felül áll, kog}^ az a tényleges állapot, a mely 1868-ban a véderőtörvény elfogadása által megvalósíttatott, teljes összhangban van az 1867: XII. törvónyczikk szellemével ós betűjével, mert hiszen különben azok a magyar államférfiak, a kik az 1867 : XII. tör vényczikket megalkották, ebhez a rendezéshez hozzá nem járultak volna, ezért a rendezésért a felelősséget nem vállalták volna el. Ez volt ebben a tekintetben az állandó meggyőződós az 1867-iki kiegyezést követő első évtizedekben. Mert, ismétlem, azok is, a kik ezzel a helyzettel megelégedve nem voltak; azok is, a kik a magyar vezényszót ós magyar szolgálati nyelvet követelték, igyekeztek ezt a teljesen jogosult egyéni meggyőződésüket képviselni és ezen czóljukat elérni az által, hogy támadást intéztek az 1867 : XII. t.czikk ellen, az által, hogy annak alkotmányos megváltoztatására törekedtek, de sohasem állították, hogy az 1867: XII. tör vény czikk megtartása vagy életbeléptetése követeli a magyar vezényszó és szolgálati nyelv életbeléptetését. (Helyeslés balfelöl.) Alkotmányos fejedelmi jognak tekintette ezt akkor pártkülönbsóg nélkül az egész magyar nemzet s engedje meg nekem ő nagyméltósága, a jogadásnak és jogbiztositásnak az a formája, a mely ö nagy móltóságának mai igen érdekes elmefuttatásából kikerült, a mely azt mondaná, hogy: mi megadjuk a jogot, de ezen meg ezen okok alapján, neked semmikóp máskép nem lehet ezt a jogot gyakorolnod, mint ezen egy, »kötött marsruta* szerint: engedjen meg ő méltósága, az olyan játék volna a szavakkal és olyan hypokrisis volna, a melyet a magyar nemzet az ő koronás királyával szemben soha el nem követett és azt hiszem, soha elkövetni nem fog. A hol jogot ad a magyar nemzet valakinek, ott egyúttal rá is bizza az illetőre azt, hogy, természetesen a törvény korlátai között, hogyan és miként kivan élni ezen jogával. Ezeknek megjegyzése után kérem a méltóságos főrendeket, hogy a czímet és általában a javaslatot elfogadni méltóztassanak. Prónay Dezső báró: Nagyméltóságú elnök ur ! Méltóságos főrendek [ Személyes kérdésben kérek szót. 0 nagyméltósága, a miniszterelnök ur, azt mondotia fejtegetésemre, hogy ez hypokrisis. Reám értette a hypokrisis szót? Akkor pattanjon vissza ő rá, azt kívánom mennél később. Tisza István gr. miniszterelnök: Engedelmet kérek, de én ezt a nagy felbuzdulást nem értem. Én azt mondtam, hogy a magyar nemzet arra a hypokrisisre sohasem volna képes, hogy valakinek látszólag jogot adjon és azután azt mondja, hogy ezt a jogot pedig csak ezen meg ezen »kötött marsruta« szerint lehet gyakorolni Én ezt állítottam, s azt hiszem, hogy ez csakugyan nem volna őszinte eljárás, hypokrisis volna a magyar nemzet részéről. Egy ilyen vád akkor talál, ha annak objectiv alapja ós támpontja van. Vissza csak akkor pattanhat, ha ezen vádat emelő egyén magatartásában is ezen objectiv támpontok megvannak. Hát ha ebben a tekintetben ő méltósága bárminő elemeit a hypokrisisnek eljárásomban felfedezni és bebizonyítani tudja, akkor nagyon természetes, kénytelen leszek ennek a vádnak a visszapattanását elviselni, de ennek előfeltétele az, hogy találjon bármely olyan nyilatkozatomat, vagy tettemet, a mely a hypokrisis vádjával méltán illethető. Elnök: Kivan még valaki a czímhez hozzászólani ? (Nem!) Ha nem kivan senki szólani, a vitát bezárom, Módositvány ugyan nem nyújtatott be, mivel azonban mégis kifogásoltatott ós lielytelenittetettaczím, ennek folytán fel kell. tennem a kór-