Főrendiházi napló, 1892. VII. kötet • 1896. szeptember 19–október 3.
Ülésnapok - 1892-109
26 CIX. ORSZÁGOS ÜLÉS. törekedni, hogy azok elenyészszenek, meg kell azokat támadni szóval, kasban és szavazatainkkal. De mig ezek tiszteletben tarLják a törvényszerűséget, el kell azokat tűrnünk és adni kell nekik képviseletet is, a mikor joguk van. Ha erőszakos eszmék nyilatkoznak ez országban, én a parlamentet tartom annak a helynek, hol a legkevesebb veszélylyel léphetnek fel, és ha nagyon sajnálom is, hogy az országnak egyes területei rokonszenvezni látszanak oly eszmékkel, melyek reám nézve érthetetlenek, mégis azt tartom, hogy a köznek csak hasznára válik, ha ezen eszmék bajnokai a parlament előtt kitárják azokat. Ez eszmék lehetnek minden hazafira fájdalmasak, boszankodhatunk, hogy megvannak, de lépjenek fel a parlamentben, hadd mutassuk ki azok képtelenségét. De erre mi szükséges, méltóságos főrendek? Az, a mit én a continensen a parlamenti életben nem találok sehol, tudniillik, hogy a pártok egymást tanulják eltűrni, egymást tekintetbe venni és egymást meg is becsülni, és tanuljanak egymásnak minden békés alkalmat nyújtani nyilvános fellépésre. Sajátságos dolog, de ez mindig igy volt, igy is marad. Ezért az igazságnak küzdelme nagyon nehéz és soká kell küzdenie, mig diadalra jut. De azért, mert valamely igazságot nem lehet diadalra juttatni, még nem vagyunk felmentve azon kötelesség teljesítésétől, hogy azt kimondjuk. Az emberek egyátalában nem tűrnek ellentmondást oly dolgokban, melyek szivökhöz nőttek és minden véleményt, bármily vakmerő legyen az és képtelen, elfogadnak, mihelyt az ő nézetöket pártolja, szent igének tartják, mely nélkül nincs üdvösség. A legjelesebb férfiak is, midőn saját nézeteikkel vagy rendszereikkel foglalkoznak, nem azoknak hiányain akadnak fenn. hanem inkább az ellenkező véleményből jövő hiányokon és önmegelégedéssel tekintenek mindent, a mi az ő nézetöket támogathatná. A pro és contra argumentumokat rosszul mérlegelik, és ezért az ő itéletök mindig hamis, habár a legterjedelmesebb ismereteknek legyen is alapja. A pártok átalában szentegyház akarnak lenni, egyikök sem fogadja el a kétkedést saját csalhatatlanságában. Szó sincs róia, a legszabadelvűbb emberek is kibúvó ajtókat keresnek és a ki a politikai téren mozog, láija a kibúvó ajtókat, hogy elleneiktől elvonják azt a szabadságot, melyet a magok számára követel nek és lefoglalnak. A hatalom kezelői pedig, kik egymás után következnek, azt hiszik, hogy a rend megmentésére nekik el kell nyomniok mindent, a mi az ő látszatuk szerint veszélyes és felforgató, legyen az eszme, törekvés, gondolat, vagy óhajtás. Ezeknek azután a parlamentben még helyet adni: az a szörnyű gondolat! Innen, méltóságos főrendek, az a könnyűség, a melylyel dictaturák keletkeznek, akár egyes embernek személyében, akár állandó párt alakjában. A ki a continentalis parlamentek történetét csak felületesen is átlapozza, egy sajátságos jelenséggel fog találkozni, a mely majdnem mindenütt mutatkozik, és ez az, hogy a minisierek rendesen — hangsúlyozom, hogy i endesen, tehát nem mindig, nem kívánok félreéitetni — az ország nagyságának biztositására csak magokat tartván képeseknek, minden erőt arra használnak fel, hogy hatalmukat megtarthassák, és a befolyásnak azon sokszoros és különböző eszközeit, melyek a végrehajtó hatalomnak rendelkezésére állanak, arra használják fel, hogy óhajtásuk szerinti parlament alakuljon, készen a teljes engedelmességre. Már pedig, méltóságos főrendek — ez az én egyéni nézetem és azt hiszem, nem fogok elszigetelten állani vele — a népképviseleti kormány lényegével ellentétben áll, sőt annak romlására vezet a közhatóságoknak akként való szervezése, hogy a közhatalom kezelőinek akarata sehol ellenállást ne találjon. Rendeletekkel mindazt parancsolni, a mi ez irányban hasznosnak látszik, ha kell, az ellenkező gyűléseket feloszlatni, az ellenvéleményűeket bebörtönözni és néha, ha másként nem, vérbe is fojtatni az ellenkezőt: ez az, méltóságos főrendek, a mi a letiprás veszélyének kitett pártokat a kétségbe és néha anarchicus ellenkezésbe hozza, a mi aztán a létező intézmények romlására vezet. A kitört harczbau, a mely féktelenné válik, az ellenzékek a hatalom megdöntésére szövetségeseket keresnek és találnak is azokban a titkos és fáidalmas elégedetlenségekben, melyeket részint
