Főrendiházi napló, 1892. V. kötet • 1895. január 19–május 29.

Ülésnapok - 1892-77

72 LXXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. arányára. De ha azt az elvet, hogy a felszólalásnak a szavazatok arányára amúgy sincs hatása, a végső consequentiáig vinnők, akkor minden tanácskozó testület és tanácskozás fölösleges lenne. Még talán a jövőre, a jövő alakulására lehet hatással, ha valaki nem egyedül egy rövid »igen« szócskával, vagy »nem«-mel ad kifejezést nézetének, hanem azt igyekszik indokolni is. A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslatot átalánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom (Helyeslés balfelöl.) és kijelentem már most is, hogy a törvényjavaslatnak 22. és következő §-ait is változatlanul és az egész törvényjavaslatot is csak a maga integritásában fognám megszavazni. Méltóságos főrendek! Szerencsés az a nemzet és az az ország, a melyben a vallási és nemzeti érzület lehetőleg azonos és kétségkívül minden ország hatalmának tekintetéből szerencsés körülménynek tartom, ha ott lehetőleg egy vallás — mely, egyszersmind nemzeti vallás jellegével Itir — áll fenn. A művelt nemzetek körében ilyen értelemben ma kettőt találok : Olaszországot és Angolországot, a hol egy túlnyomó felekezet, mint nemzeti egyház jelentkezik. A bol a históriai fejlődés nem kedvezett ily nemzeti egyház kifejlődésének, ott, még ha a honpolgárok tűlnyomólag egy egyházhoz, felekezethez tartoznak is, a felekezeti ügyek szabályozásának ma már más rendszere lépett életbe. A teljes vallás szabadság — tudjuk — Amerikában honosult meg, onnan származott át Európába. Én úgy hiszem, egy bizonyos kölcsönhatásban állnak a törvények a társadalmi állapotokkal, a melyeken alapulnak. A jog forrása szerintem kettő. A nemzetek és népek vallásos hitéből és ezen alapuló közerkölesiségéböl és bizonyos adott időben uralkodó nem zetgazdasági közviszonyokból lehet megmagyarázni mindenkor a positiv törvények keletkezését. A mi valamely nemzet közérzületével ellenkezik, az nem lesz törvénynyé, vagy, ha lesz, rövid ideig áll fenn, megdől; a mi valamely ország közgazdasági viszonyaival ellentétben áll, ép oly kevéssé tartható fenn, mint törvényes intézkedés. Már múlt alkalommal, midőn ugyanezen lágyról szólottam, kijelentettem, hogy meggyőződésem szerint a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, vagy — hogy törvényjavaslatunk czímével éljek — a vallás szabad gyakorlata oly postulatum, a melyet a törvényhozásnak el kell ismernie, mihelyest annak szüksége a honpolgároknál felébred. Ez nem adománya a törvényhozásnak. Mert a lelkiismereti szabadság olyan, a mely bizonyos kényszert nem tűr, a mely bizonyos kényszeren felül áll. Mihelyest az emberben valamely érzelem, valamely gondolat, a hit, a vallásos érzés erejére emelkedett, az készebb lesz elszenvedni bárminő kényszert, mintsem tágítson hitétől, vallásától. Ezért az állam, a melynek hatalmi köre a külső kényszereszközök kimerítése után véget ér, senki hitére, belső lelki világára kényszert nem gyakorolhat. Kényszerithették Galileit, hogy visszavonja tanait; nem kényszerithették, hogy megmásítsa meggyőződését. De ne menjünk olyan messzire méltóságos főrendek, én azt látom, hogy a közelmúltban itt minálunk annál az esetnél, a mely kiindulási pontja az egyházpolitikai vitának, szintén tapasztaltuk, hogy a vallásos meggyőződés erejével szemben, mindig az állami hatalom húzza a rövidebbet. Ali többaz ismeretes úgynevezett elkeresztelési rendeletnél a római katholikus clerus egy része úgy állította ezt fel, hogy az anyakönyvi kivonatoknak bizonyos esetekben átküldése vallásos kérdés. Az-e vagy sem, én nem vitatom, de úgy állíttatott fel és a clerus egy része igy ragaszkodott ehhez; ezen a téren az államhatalom nem birt ezzel megküzdeni. De viszont midőn bármily felekezet saját tanainak érdekében veszi igénybe a kényszereszközöket, az is ép igy fog járni. És még tovább megyek. Midőn valamely országban egy felekezet túlsúlyra vergődik, az államot saját czéljainak eszközévé teszi és sikert ér el, ez a siker is csak látszólagos, és a hitnek külsőleg fenlartott és helyreállított egysége nem lesz tartós, és reactiot szül. Emlékezzünk meg uraim arról, hogy Fraucziaországban igenis sikerült majdnem kiirtani a hugonottákat; 1724-ben megjelent egy királyi rendelet, a mely azt mondotta egész egyszerűen: »Francziaországban nincsenek többé az úgynevezett református vallásúak — ez volt az ott elfogadott termi-