Főrendiházi napló, 1892. IV. kötet • 1894. szeptember 29–deczember 28.
Ülésnapok - 1892-63
26 LXIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. Itt legyen szabad Szász Károly úr ő méltóságával szemben — mikor állítja, hogy ezen törvényjavaslat mintegy magának ellentmond, hogy nem logikus, mert hiszen mikor a vallás szabad gyakorlatáról szólónak nevezi magát, olyanokról is intézkedik, a kik vallást vagy legalább felekezetet képező vallást egyátalán nem gyakorolnak — csupán azt megjegyeznem, hogy hiszen ennek a törvényjavaslatnak lényege éppen abban áll, hogy azt a kérdést: gyakorol-e valaki vallást vagy nem, szóval a vallás gyakorlását magát szabad elhatározástól teszi függővé. A vallás szabad gyakorlatát mindig úgy értelmezem, mint azt bizonyára Csáky Albin gr. 5 excellentiája, a javaslat fogalmazója is igy értelmezte, hogy a vallás gyakorlata egyáltalában véve szabad, annak megválasztása tehát, kiván-e valaki vallást gyakorolni, vagy sem, annak megválasztása, hogy a fennálló vallások között melyikhez csatlakozik, szabad. Hiszen az ellenkező esetben valami csodás, viszás helyzetbe jutna az állam, épp úgy, mint a ki a vallás gyakorlatára vonatkozólag tájékozást akarna szerezni. Gondoskodni kellene ezen törvényben arról: mi történjék azokkal, kik valamely vallásfelekezeiből kilépni szándékoznak, hová fogja majd azokat az állam rendelni ; gondoskodni kellene arról, hogy azok, kik kilépnek valamely felekezetből és nem akarnak más felekezethez tartozni, az állam rendelkezése, kényszerítő befolyása következtében hová soroztassanak ? Ez a harmadik fejezet nézetem szerint az, a mely majdnem lényegét fejezi ki ezen javaslatnak, úgy, hogy ez a harmadik fejezet nélkül — felfogásom szerint — sem elvi, sem gyakorlati jelentőséggel nem birna. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Nem tartom szükségesnek, mélyen t. főrendiház, hogy a javaslat részleteivel, főkép pedig annak harmadik fejezetével foglalkozzam, már azért sem, mert ebben a tekintetben mindannyian már érett megfontolás után, majdnem meggyőződéssel léptünk ebbe a terembe. Legyen szabad azonban mégis megjegyzést tennem egy nyilatkozatra, melyet Schlauch Lörincz ő eminentiája tett. (Halljuk!) Ő ezt a törvényjavaslatot olyannak tekintette, úgy tüntette fel, mint I a mely ebben a hazában a cosmopolitismus tanait fogja meghonosítani, mint a mely eltörli a fennálló vallási rendet, melyet nem tudom, lehet-e, szabad-e magyar vallási rendnek vagy mind az itt szóban levő felekezeteket, magyar felekezeteknek nevezni, és odautalt, hogy ezeknek eltörlése folytán a mi magyar sajátosságaink, magyar erényeiuk el fognak veszni. Én érteném ő eminentiájának ezt az ellenvetését a törvényjavaslattal szemben, ha valami ősmagyar vallásról, ha azokról a magyarokról volna szó, mint a milyenek ott azon a képen vannak lefestve, a kik Ázsiából hozott vallásuk tanait iparkodtak itt ezen a földön tovább folytatni és kifejleszteni. De az a vallási rend és az a vallás, a mely ma itt uralkodik, nézetem szerint nem az, a melyet ott lefestett őseink hoztak nekünk és az, hogy mi ezer évig meg tudtunk állani ezen a helyen, Európa kellő közepében, ezen a földön, a mely tejjel és mézzel gazdagnak mondatott, éppen annak következménye, hogy őseink képesek voltak lemondani azon szokásaikról, melyeket az ö saját magyar vallásukkal hoztak ezen hazába és elfogadták azt a keresztény vallást, azon vallásokat, melyek nélkül a megállhatás és megélhetés itt ezen a földön, Európa kellő közepében egyátalán lehetséges nem volt. Azért én úgy látom, hogy van a cosmopoliticus eszméknek egy olyan része, a mely, ha itt ebben az országban meghonosodik s a nemzet sajátjává válik, nem lesz a mi magyarságunk ellensége, nem lesz ellenére annak, hogy mi itt annyi nemzet, annyi cosmos között tényleg megálljuk helyünket. Csak egyre van szükség, arra, hogy igazán szabadelvűek legyünk. Hiszen a szabadságot mindannyian szereljük ; hiszen, hogy a magyar ember szabadságáért vérét, javát és szerelmét is fel tudja áldozni, azt minduntalan hangoztatjuk azt költőink igen szépen megdalolták, de a szabadelvüség nemcsak a szabadság szeretetében áll, hanem bizonyos nagylelkűségben is, a mely az egyest arra készteti, hogy ne csak a maga szabadságát becsülje meg, hanem méltányolja és megbecsülje mindazok szabadságát, a kikkel együti
