Főrendiházi napló, 1892. IV. kötet • 1894. szeptember 29–deczember 28.

Ülésnapok - 1892-67

112 LXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. jük, melyekhez a szülők közti ezen megállapodás kötve van, éppen a képviselőház által elfogadott szövegben, akkor én bennem, méltóságos főrendek, azon aggály támad, vájjon ezen alakszerűségek arra valók e, hogy ezen szülők közti elhatározás csakugyan szabad legyen és hogy annak keletkezése és tartalma iránt soha kétely ne támadhasson, mert az eddig elfogadott szöveg szerint a megegyezés csak akkor érvényes, ha királyi közjegyző, királyi járásbiró, polgármester vagy főszolgabíró előtt a megállapított alakszerűségek mellett jön létre. Én, méltóságos főrendek, aggályaimnak legelső okát abban találom, hogy ezen alakszerűségek a közéletnek ezen gyakorlata szerint sokkal bonyolultabbak, teljesithetésök sokkal nehezebb, semhogy azoknak minden ember eleget tegyen, és ha kényszeritjük őt, hogy eleget tegyen, hogy azon szabadsággal tegye, a mely szabadság ilyenkor szükséges, kívánatos és a törvényjavaslatban is szükségesnek van feltüntetve. Távol van tőlem, méltóságos főrendek, hogy én ezen tényezőket, a kik itt fel vannak sorolva, azzal akarnám gyanúsítani, hogy, bármely valláshoz tartoznának is, abban a pillanatban, midőn a házasulandók elöttök szerződésre lépnek, hogy röviden fejezzem ki magamat, a hivatalukkal járó tekintélyt bizonyos nyomásra használnák fel. Ezt nem akarom feltenni, nem is hiszem. De mégis azon kényszer, hogy valaki ilyenkor bárminő hatóság előtt megjelenjék, az én alázatos felfogásom szerint elég arra, hogy az illetőt megfoszsza azon morális szabadságtól, a mely akkor szükséges, a mikor ilyen fontos kérdésben, a minő az, hogy milyen legyen a gyermekek vallása, intézkedni akar, egyezségre akar lépni. Bíróságok elé, vagy bármilyen ehhez hasonló hatóságok elé az ember csak akkor szokott kerülni, ha neki kellemetlen, nehéz, ügyes-bajos ' dolga van; és ennek hatása az, hogy egyátalán bíróhoz menni, bíróság előtt megjelenni, törvénybiróhoz menni, ennek legalább a népnek nagy zömére, bizonyos depressiv, nyomasztó, lankasztó hatása van: mert mégis azon fiatal ember — a potiori fit denominatio — olyankor nem beszél olyan szabadon, olyankor nem beszél olyan függetlenül, mert már hatóság előtt tudja és érzi magát. Ebben tehát látom a szabadság bizonyos nem czélba vett, de magától keletkezett megszorítását, látom megszorítását annak az elfogulatlan lelkületnek, a melyet éppen tegnap egyik méltóságos főrendi tag ezen határozat, ezen egyezkedés elengedhetetlen előfeltételéül állított fel. De ha ettől el is tekintenék, azt talán szabad volna mondanom, a nélkül, hogy itt felsorolt hatóságokat bármikép sérteni akarnám, hogyha eddigi, már annyira felhalmozott teendőik fölé még ezt is reájok ruházzuk, hogy fogadják mindama sok egyezkedni akaró párt, hogy ez állal teendőik annyira meg fog szaporodni, hogy emberileg éppen nem tudnék csodálkozni, ha ezt azután kissé könnyebben vennék, felületesen vennék, a miből azután azt következnék, hogy ha a szabadságra nézve nincs is kételyem, legalább arra nézve kétely támadhatna, vájjon igy beszélt-e ez a szegény ember a biró előtt, így mondta-e, úgy mondta-e, jól lett-e írásba foglalva. Hogy erre is a közélet elég példát szolgáltat, azt bővebben fejtegetnem felesleges, mert akármi lett jegyzőkönyvbe foglalva, a szegény ember az ellen azt a kifogást teheti, hogy nem úgy mondta. Ha tehát a bíróság, járásbiró, szolgabíró, akárki legyen az, kissé felületesebben, kissé könnyebben veszi a dolgot, bona fide, akkor már az, a mit az indokolás akar, hogy az egyezkedés létrejötte iránt kétely ne támadjon, az én alázatos nézetem szerint aligha lesz elérve. Azt hiszem, hogy a leghelyesebb, a leghasznosabb, a legczélirányosabb volna, a törvény rendeltetésének és szellemének, de még a hivek érdekének is jobban megfelelne, ha az egyezkedés alakszerűségét mennél egyszerűbbé tennők, és mennél azonosabbá tennők azzal, a mi a házasságnál különben is létesül. Nézetem szerint helyesebb volna és jobban szolgálnánk a nép érdekének, a törvényjavaslat rendeltetését hamarabb és jobban érnök el, ha azt mondanók ki, elég, ha a szülök a bevett vagy elismert vallásfelekezetek bármely lelkésze és két tanú előtt hivatalosan nyilatkoznak az iránt, mely vallásban kívánják gyermekeiket a bevett és elismert vallások közül nevelni. De ennél még tovább mennék. Nem ellenezném azt sem, hogy az ekként írásba foglalt és tanuk által aláirt nyi-