Főrendiházi napló, 1892. III. kötet • 1893. szeptember 25–1894. július 3.

Ülésnapok - 1892-48

Í36 XLVin. ORSZÁGOS. ÜLÉS. emelése után (Igaz! Ugy van! hal felől) és nem is a törvénynek hibája, mondjuk bűne lesz az, ha akad katholikus, a ki egyházilag megkötött házasságát, de többé nem csak képzelt okokból is, mint az ma megtörténhetik, hanem nagyfokú vétkesség esetén,'' akkor t. i., mikor a házasságnak erkölcsi értéke végkép megszűnt, ezt magára nézve elviselhetetlennek találná, jogorvoslat végett nem egyedül és kizárólag egyházához folyamodik, hanem az állam bíróságaihoz fordul; (Igaz! Ugy van! bal felől.) de nem vonhatok az elméleti fejtegetésekből gyakorlatilag is érvényesíthető tanúságot másodszor azért, mert ekéknek bölcsességét megczáfolja azon elvitázhatatlan tény, hogy az, a mit mi most meg akarunk tenni, már meg van téve rég, a világ összes s mondhatni teljesen katholikus államaiban is és pedig anélkül, hogy azok, a kik ezt megtették, ezért, mert megtették, megszűntek volna az egyházi hatalomnak legdédelgetettebb gyermekei lenni; minthogy pedig a katholikus egyház hitelvei egyek és ugyanazok a kerek világon mindenütt, bármely szempontból véve a dolgot, ha ezeknek az államoknak joguk és szabadságuk volt érdekeik biztosítása tekintetében a házassági jog terén is függetlenül a saját bölcsességök szerint intézkedni, miért, volna e jog megtagadható egyedül tőlünk, kik e rendezéssel ugy is utolsóknak maradtunk? Honnan e merevség irányunkban és ama kifogyhatatlan, szeretetteljes elnézés amazok, különösen a francziák irányában? (Ugy van! Ugy van! bal felől) Talán csak nem azért, hogy a míg minálunk röviden szólva a katholikus egyház, ugy külső, mint belső ornatusában a még teljesen ép és egész, addig az annyira dédelgetett Francziaországban, hogy ismét röviden szóljak — a mint meg van irva — az egyház sorsa a folytonos tűrés és egyetlen előjoga a folytonos önmegtagadás. De az egyházi hatalmak mélyreható tekintete előtt az sem maradhatott homályban, hogy a mig mi a katholikus egyház utolsó nagyobb szigetét képezzük itt kelet felé és már ennélfogva is szemben más idegen nagy vallásfelekezetekkel az egyházi hatalmak teljes méltánylását igényelhetnők; másrészről nálunk az állami öntudat összeforrasztásának szükségességét még fokozottabb mérvben teszi evidenssé, hazai felekezeteink, nemzetiségeink tényleg létező aspiratioinak egymástól sokban elütő és állami viszonyaink consolidálására nem mindig előnyös szelleme, a mi pedig a katholikus nyugoton szerencséjökre nincs meg. Épen ezért, mert meg vagyunk győződve arról, hogy mi mindannyian, a kik e hazát lakjuk, nem alkothatunk nagy érdekeink veszélyeztetése nélkül csak nemzetiség és vallás szerint külön elszigetelt embercsoportokat; a mindnyájunkat összekötő kapocs állami együvé tartozásunk tömörítése szilárdítása érdekében is okvetlenül szükséges gondoskodunk arról, hogy a lelkiismereti szabadság kölcsönös védelme és tisztelete mellett a felekezeti viszonyainknál fogva utunkban álló akadályokat, mennél nagyobb bölcsességgel, mennél nagyobb körültekintéssel elhárítsuk, eltakarítsuk. (Ugy van! bal felől.) Igaz, hogy a katholikus egyház a polgári házasságot azokban az államokban sem helyesli, a hol be van hozva, el nem ismeri, hanem csak tűri, de hát méltóságos főrendek, kivánjuk-e mi, hogy azt helyeselje ? Kivánjuk-e avagy iehetséges-e az egyháztól kívánni, hogy az azt helyeselje? Kívánunk e mi többet, mint hogy ha a polgári házasságot nem is tekinti egyházilag érvényesnek, de ne is tüntesse fel azt hamis és visszatetsző színezettel? Kívánunk-e mi egyebet, mint hogy csak tűrje, tűrje oly alakban, oly módon, oly intésekkel, mint a hogy ezt másutt is megteszi? Kívánunk-e mi egyebet, mint hogy a mi intézkedésünk függetlensége a házasságjog terén is ép ugy tiszteletben legyen tartva és épen annyira el legyen ismerve mindenki, tehát az egyház által is, mint a hogy az el van ismerve és tiszteletben van tartva más államokban. Erről a jogról pedig, bárraennyire kívánatos is, hogy az állam intézkedései olyanok legyenek, a melyek az egyházak, tehát a katholikus egyháznak is megnyugvását előidézni képesek legyenek, erről az eminens jogról le nem mondhatunk azért, mert ez a jog nem a mienk külön, a katholikusoké, külön a görögkeletieké, külön a protestánsoké, külön az unitáriusoké, külön az izraelitáké;