Főrendiházi napló, 1892. II. kötet • 1892. szeptember 26–1893. május 30.
Ülésnapok - 1892-28
110 XXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. tását látni. Nem tudom átlátni, hogy miért állott be ez a változás épen a rendelet kibocsátása után? Hiszen az nem tett egyebet, mint hogy az elfogadott és alkalmazott módot átalánositotta, hogy ujabb panaszok, az elkeresztelések miatt elö ne forduljanak. Ezzel kapcsolatban föl kell még említeném azt, hogy téves az az állítás, mintha katholb kus részről az 1868. évi LIII. t.-cz. 12. §-a rendelkezésének végrehajtása soha sürgetve nem lett volna. Kezeimben levő adatokkal be tudom bizonyítani, hogy egyes katholikus püspökök, egyes katholikus lelkészek ismételten fordultak panaszszal a kormányhoz az iránt, hogy a más felekezetek nem tartják meg az 1868. évi LIII. t.-cz. 12. §-ának rendeleteit és sürgették a kormányt, hogy ezen szakasz intézkedéseit hajtsa végre. Azt hiszem, méltóságos főrendek, hogy abban mindnyájan megegyezünk: quod uni justum alteri aequum. (Helyeslések a baloldalon.) Ö excellentiája a nagyváradi püspök végül a maga részéről is kijelenti, hogy ezen hitelvi akadály tulajdonképen csak 1890-ben merült fel, mert hiszen elismeri, hogy azon püspöki conferentia, a mely az úgynevezett elkeresztelési rendelettel foglalkozott, miután a vélemények akkor eltértek, tehát a hitelvi akadály positive megállapítható nem volt, a pápához fordult annak megállapítása végett, hogy vájjon forog-e fenn hitelvi akadály. Méltóságos főrendek! Azt hiszem, hogy ez a legerősebb argumentum az én álláspontom mellett; mert, ha a püspökök összessége sem volt abban a helyzetien> hogy megállapíthassa a hitelvi akadályt, akkor a cultusministertől még kevésbbé lehet azt kívánni, hogy ő, azt a priori körvonalozza, formulázza és hogy annak megfelelően cselekedjék. (Élénk helyeslés.) De egy más dolgot is bizonyított ő excellentiája. Bizonyította azt, hogy a dogmatikus akadálynak fennállása következtében ellentét állott be az állami és az egyházi rendelkezés között. Azt azonban, hogy ez az ellentét miképen szüntethető meg, hogy annak miképen vethetünk véget, ő excellentiája nem magyarázta meg. E tekintetben egy nagy hézagot látok az ő előadásában, mert ha meg akarjuk szüntetni azokat a bajokat, a melyek tényleg léteznek: az orvosszert is meg kell neveznünk és annak módját is meg kell mondanunk, mert különben nem lábolunk ki a bajból. Azt csak nem hiszi ő excellentiája lehetségesnek, hogyha az állami és egyházi rendelkezések között ellentét van, akkor az állam egyszerűen hajoljék meg egy egyház felfogása előtt? Mert ha elfogadja ő excellentiája az elintézés ily módját, hova jutunk, ha más felekezetek ugyanerre hivatkozva, ugyanily eljárást követelnek, ugyanily respectálását az ő vallásos felfogásuknak. Azt hiszem, akkor oly zavar állna be, melyben sehogy sem lehetne eligazodni. Nincs tehát más mód, mint kettéválasztása ama térnek, mely vitássá lett, melylyel nem tudott az állam az egyházzal megegyezni, t. i. az anyakönyvvezetés és a házasság terének. Csak e tér kettéválasztása oly módon, hogy az egyház teljes szabadsággal bírjon a maga körében, ellenben az állam is szabadon rendelkezhessék azokban, a mikre állami feladata teljesítésében szüksége van, csak ez hozhatja meg az annyira kívánt békét, mely azt hiszem, nemcsak az államnak, hanem az egyháznak is érdekében fekszik. Ajánlom a költségvetést elfogadásra. (Élénk helyeslés.) Gyulai Pál jegyző: Zay Miklós gróf! Zay Miklós gr.: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! Röviden akarok az előttünk levő költségvetéshez hozzászólni. Nem hozakodom elő az érvek tárházából sem fényes, sem rozsdás fegyverekkel, egyszerűen tényeket kívánok constatálni, nyugodtan és szárazon, épugy, mint a hogy, azok szemeink előtt lejátszódtak. A tények folyományaként fogom álláspontomat a nagyméltóságú kormány politikájával szemben jelezni, a mi, ugy hiszem, mint törvényhozónak első sorban kötelességem is. Constatálom először, méltóságos főrendek, hogy a költségvetés tárgyalását illetőleg más helyzetben vagyunk ma, mint az előző években voltunk. Máskor, ha egy nagyérdekü kérdés a sajtó, a közvélemény s végül az alsóház retortáján át mihozzánk került, kevés új érvet találtunk, akár mellette, akár ellene, melyet már tizfélekép el nem mondottak volna. Egyrészt azon veszélynek voltunk kitéve, hogy kicsépelt
