Főrendiházi napló, 1892. II. kötet • 1892. szeptember 26–1893. május 30.
Ülésnapok - 1892-28
XXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. 101 lett vetve és komolyan vitatva. Alkalmul szolgált erre a február 26-iki rendelet. Ugyanis ezen rendelet: a vegyes házasságból származó gyermekeknek keresztelését és beiratását a kath. anyakönyvekbe megengedte; de a beiratást egyszerű formalitásnak kívánja tekinteni, mert azt közokirati jellegétől megfosztotta, abból kivonatot állami vagy más hivatalos czélokra kiadatni megtiltotta és a midőn igy a kivonatnak átküldését a más felekezetű lelkészhez megparancsolja, egyszersmind a gyermeknek hozátartozandóságát minden kétséget kizárólag megjelölte. A mit az 1868-iki törvény csak declarative tett, ezt a rendelet imperative tette. Tehát a február 26-iki rendelet szerint a kivonatnak átküldése csakugyan elszakította, a szülők akarata ellenére, a gyermekeket a kath. vallástól és áthelyezte más felekezetekbe, a kivonatnak átküldése csakugyan vallási következményekkel járt, a szülőknek természetes joga tehát el lett kobozva. A másik nagymérvű változás, a melyet a febr. 26-ikf*rendelet előidézett, az volt, hogy kivette a független bíróság kezeiből a panaszos ügyek elintézését és átvitte a közigazgatási térre, a melynek közegei nemcsak a kormánynak, hanem más, tán személyi velleitásoknak vagy helyi körülményeknek befolyása alatt állhatnak. A püspöki karnak egy része a rendeletnek kibocsátása után — ugy mint Trefort alatt — nem tett le azon reményről, hogy az engedékenység legvégső határáig menve, odáig, hogy magát különféle gyanusitásoknak is kitette, nem mondott le arról, hogy tán még is van mődja kikerülhetni a kormányrendelettel való összeütközést és a vallási békének megzavarását ; azt tartotta, hogy ugy, mint eddig, a bizonylatnak átküldését csak pusztán és tisztán polgári ténynek kellene venni abból kifolyólag, hogy Magyarországon az anyakönyvek vegyes természetűek lévén, az azokból nyert okmány is csak állami okmánynak tekintendő, egyébiránt az eddigi gyakorlatot mind a vegyes házasságok kötése, mind a gyermekek nevelésére nézve fenn kell tartani. A másik része a püspöki karnak a rendelet egyes pontjait a dogmára nézve sértőknek tartotta. Mert midőn a szülők akarata szerint a gyermek a kath. egyháznak adatott át és mégis azt a pap a bizonylattal együtt más felekezetnek adja át, árulást követ el saját egyháza ellen, megtagadja a dogmát, hogy csak egy üdvözitő egyház van. Ezen véleményeltérés megmagyarázására szabad legyen röviden megjegyeznem: A kath. egyháznak megvannak az ő dogmái, melyek a szentírásban és a hagyományban foglaltatnak és az egyház által határozottan formuláztatván, hitczikkelyekűl felállíttattak. Ezekben az egyház nem ismer alkut. De a dogmáknak gyakorlati alkalmazásában és az egyes felmerülő kérdésekhez való vonatkozásában lehetnek eltérő vélemények, lehetnek controvers kérdések, melyek különféle felfogást engednek. Az egyház a vélemények ezen szabad nyilvánulását nem tiltja, csak az által kívánja azt korlátozni, hogy a vitatkozók készségesen vessék magukat alá, ha az egyház döntött. Ha tehát a püspöki karban eltérők voltak is a vélemények, ez nem azt. jelenti, hogy az egyháznak egyik vagy más.k dogmája fölött kételyeik lettek volna, hanem azt jelenti: hogy keresték a közelebbi vagy távolabbi vonatkozását a kivonatok átküldésének, az egyháznak azon változatlan ős alapdogmájával: hogy csak egy üdvözitő egyház van és ez a katholikus. Ezen véleményeltérés nyilvánult az 1890. április 12-én tartott püspöki tanácskozmány ban is. Saját feljegyzéseim ezen tanácskozmány eredményéről igy hangzanak; »Bibornok herczegprimás az esetet komolynak és annyira bonyolultnak tartja, hogy a magyarországi püspöki kar nem mulaszthatja el, hogy a római szentszékhez felterjesztést ne tegyen. Tették ezt a püspökök 1840. óta mindannyiszor, valahányszor az a dogmaticus vagy fegyelmi kérdésekben szükségesnek bizonyult, maga a herczegprimás levelet fog intézni a szentséges atyához, hogy útbaigazítást és elhatározást onnan kérjen, a honnan vallásunk ügyeiben ezt minden kétséget kizárólag és egyedül biztosan nyerhetjük.« »Nehogy azonban a lelkészkedő papság