Főrendiházi napló, 1892. I. kötet • 1892. február 20–július 20.

Ülésnapok - 1892-9

30 IX. ORSZÁGOS ÜLÉS. plomatiai összeköttetésben áll, — szólítaná fel a szentszéket politikai ügyekben a közbenjárásra, a mint Németországban ez eset, mint tudjuk, néhány év előtt megtörtént, midőn az akkori kormány ugyancsak tisztán politikai és belügyben, a septennatus ügyében, a pápát kérte fel arra, hogy a katholikus centrumpártot a törvényjavaslat elfogadására birja. Ne zavarjuk össze továbbá a fogalmakat. Igenis a római szentszék illetékes és pedig egyedül illetékes nemcsak hazánkban, hanem a világ minden formájú, minden éghajlati, pogány vagy keresztény államaiban élő katholikusokra nézve egyházi ügyekben a hit és erkölcs dolgában végérvényesen határozni. A római szentszék ezen illetékességét nálunk a katholikusok ép oly joggal ismerik el, a mint ez biztosítva van a protestánsok részére az 1790— 91-ik évi XXVI. t.-cz. 4-ik szakaszában a következőképen : »Evangelici utriusque confessionis in iis, quae ad Religionem pertinent, unice a Religionis suae superioribus dependeant«. Magyarul : a protestánsok vallás dolgában egyedül vallási főnökeiknek legyenek alávetve. E szerint »a mit a római szentszék a hit és erkölcs dolgában impossibilisnek jeleni ki, azt a politikai törvényhozás vagy kormány possibilisnek nem jelentheti ki«. Ily értelemben nyilatkozott báró Eötvös József a főrendiháznak 1840-ik évi április 10-én tartott ülésében. Deák Ferencz pedig 1873-ban következőleg szólott: »a dogma vallási részéről nekünk itt (a politikai törvényhozásban) sem értekezni, sem határozni nem feladatunk, A dogmákat minden vallás maga szabja meg a maga híveinek, a hívek higyjék meggyőződésűk szerint, az államnak csak a politikai részszel lehet dolga«. A haza bölcsének ezen nyilatkozatában én, méltóságos főrendek, megjelölve látom azt a határvonalat, mely a politikai érdekeket a vallásiaktól elválasztja, a ki átlépi ezt a határvonalat, a lelki szabadság szentélyébe tör, a vallási és az ezzel kapcsolatos polgári békét zavarja fel. Mert más a politikának, az exigentiák szerint fejlődő, alakuló tudománya és más a vallásnak örökre megállapított, semmi körülmények között nem változó hitelvi rendszere, a mely felsőbb, mert lelki természetű lévén, belső igazságának erejénél fogva, a vele ellentétes intézkedéseknek, törvényeknek magát alá nem rendelheti. Ez elvnek megdönthetlenségét véres betűkkel írták a nemzetek történelmének lapjaira azok az államférfiak vagy törvényhozók, kik azt figyelembe venni nem akarták vagy arról megfeledkeztek. Ebből keletkeztek mindazon vallási küzdelmek és harczok, melyeknek sötét nyomát annyi szenvedés és szerencsétlenség jelöli századokon keresztül. Ezek után visszatérek, méltóságos főrendek, fentebb felállított tételeim fejtegetésére. Voltaképen alapjában véve a dolgot, méltóságos főrendek, miről van szó ? Én ugy látom, hogy alkotmányos intézményeinkben sarkalló azon jog forog itt kérdésben, a melyet törvényeink a vallás és lelkiismeret szabadságának a bevett vallásfelekezetek számára biztosítottak. A katholicismus nálunk még államvallás volt, még bírta és élvezte közjogi és társadalmi elsőségének minden jogát, minden kiváltságát és mégis az országgyűlés, melynek többsége katholikus volt, megadta és törvényileg biztosította a protestánsok részére is a vallás és lelkiismeret szabadságát azon időben, a mikor más európai államok, de sőt még az oly eminenter szabad és alkotmányos Anglia is nagyon távol állottak a vallás és lelkiismeret szabadságától. Az 1790—91. XXVI. t.-cz. 4. szakasza ezt a jogot, ezt a szabadságot minden kétséget kizáró világossággal következőleg mondja ki: »Bármily rangú és állású protestánsok vallásuk szabad gyakorlata következtében vallásukkal ellenkező cselekedetekre semmi szín alatt és semmiféle büntetéssel sem kényszeríthetök«. Azt, méltóságos főrendek, senki sem állithatja, hogy ugyanezen jog, midőn a protestánsoknak megadatott, a katholikusoktól megvonatott volna. (Helyeslések.) Az sem állitható, hogy ezen jogot az 1848-ik évi XX. t.-czikk a vallási jogegyenlőség és viszonosság kimondása által megszorította, megváltoztatta volna, sőt ellenkezőleg azt bő-