Főrendiházi napló, 1887. V. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-76

K LXXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. tőságos főrendek! Készséggel elfogadom az előttünk levő törvényjavaslatot, de sajnálatomat kell kifejeznem, hogy ez csak elvi kijelentést foglal magában és nem egyszersmind részletes intézkedéseket. Tudom, hogy egészében nem került elénk a törvényjavaslat, az nem a ministeriumon, sem pedig a képviselőház többségén múlt, hanem a kisebbségen, a mely visszaélve a házszabályokkal, a veto-jogot akarja gyakorolni. A magyar parlamenti élet múltja és jelene éles ellentétben van egymással; régen, különösen a 30-as években, a főrendiház volt az, mely a nemzet akaratának érvényesülését többször megakadályozta; 1833-ban, mikor a magyar nyelvről szóló törvényjavaslatot a főrendiház több ízben visszavetette, Kölcsey méltatlankodva kiáltott fel: Mit akar az az ötszáz mágnás, mikor a hétszázezer magyar nemes képviselői már több izben nyilatkoztak. Azt a szerepet, a melyet akkor többször játszott a főrendiház, hogy tudniillik válaszfal legyen nemzet és trón között, azt most a képviselőház kisebbsége vette át. Bizonyára a főrendiház akkor nem elég hazafiasán és helyesen cselekedett több izben, de a formális jog legalább támogatta; nem hiszem, hogy a képviselőház kisebbségét most olyan formális jog támogatná, mint régen a főrendiházat. Jól tudom, hogy nincs jogunk beleelegyedni a képviselőház ügyeibe és házszabályaiba, de arra van jogunk, sőt kötelességünk is, hogy kérjük a ministeriurnot, sőt követeljük tőle olyan rendszabályok indítványozását és foganatosítását, melyek lehetővé teszik, hogy a törvényhozás munkássága szakadatlanul folyjon és a nemzet akarata érvényesülhessen. Még egyszer kijelentem, hogy elfogadom a törvényjavaslatot. (Helyeslés.) Zichy Antal: Nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek! Midőn e fontos kérdésben előbb a publicistái téren, most a parlamentaris téren foglaltam és foglalok a kormány ellen állást, szükségesnek tartom mindenek előtt előre bocsátani, hogy engem semmi ellenzéki szellem, semmi bizalmatlanság, legkevésbbé pedig a legkisebb animositas e kérdésben nem vezet, sőt ellenkezőleg épen, mert a kormány iránt bizalommal viseltetem, annak politikáját évek során át — egyes részletektől eltekintve — nagyban és egészben helyeseltem, azt csekély erőmtől telhetőleg támogattam, azért tartom kötelességemnek előadni ez irányban való aggályaimat. Azon érzésnek uralma alatt állok, a mely minden neriiesb gondolkozású embert elfog, midőn azt Játja és tapasztalja, hogy valamely kedves jó barátja, daczára minden jóakaratú figyelmeztetésnek, veszélyes lejtőre lép, a mely legalább az ő felfogása szerint csak vesztére vezet, ez esetben vesztére vezethet annak az ügynek, a melyet eddig közösen vállvetve szolgáltunk. Tiltakoznom kell továbbá az ellen, a mi a hosszú vitatkozások alatt itt-ott felmerült, mintha engem legkevésbbé is befolyásolna az a gondolat, hogy itt most egy osztrák institutio receptiójáról van szó. Igaz, hogy a corpus jurisban is benn van, még pedig sarkalatos törvényeinkbe van igtatva, hogy »ne ad normám aliarum (austriacarum) provinciarum regamur gubernemur«; igaz, hogy előrelátó és óvatos elődeink ezt nemcsak közjogi értelemben vették, hanem kiterjesztették az administratio terére is és mindig perhorrescálták az osztrák policziát, az úgynevezett »Beamtenthum«-nak Magyarországra való átküldetését. Ez intézménynek bármily tiszteletre méltó tegyen is a maga helyén egy nagyon nem kedves, sőt nagyon rossz emlékben élő, hogy ugy mondjam fattyú sarját volt szerencsénk megismerni az úgynevezett Bachhuszárok epochájában. Engem ugy e visszaemlékezések, mint régi, hogy ugy mondjam, gyermekkori benyomásaim, nem tagadom, vén koromban sem hagytak el. Az osztrák intézményt különben csak azért, mert osztrák, miért ne fogadnók el, ha jó? De őszintén szólva a gondviselés mindazon áldásai közt, melyekkei az osztrák örökös tartományokat boldogította, e bureaucratia volna a legutolsó, mit tőlök megirigyelnék. Még előre kel] bocsátanom egy harmadik contemplatiot is. És z, hogy minket, a tervezett reform ellenzőit, elneveztek municipalistáknak. Hát ez elnevezés egy kis rectificatióra szorul. Méltóztassanak visszapillantani a régi időkbe, mikor egy nagy eszű, halhatatlan emlékű államférfiú, b. Eötvös József, mint a centralisták vezére lépett fel. Akkor alakult a centra-