Főrendiházi napló, 1887. II. kötet • 1888. október 15–1889. június 17.

Ülésnapok - 1887-26

IC XXVI. ORSZÁGOS ÜLÉS. Tegyük fel azon esetet, hogy valóban valamikor képes lesz 6 nagyméltósága a városoknak és községeknek ilyen újévi ajándékot adni, az mindenesetre igen hosszú idő múlva lesz, mert a megváltás keresztül vitele annyi költséggel fog járni, hogy bizony több év felesleges jövedelmét felemészti. Azt halljuk, hogy gazdálkodni keli. El is hiszem, hogy a pénzügyi administratio sok ágában nincs több ember, mint a mennyi épen a sok teendő elvégzésére szükséges; azon új intézkedések által pedig, melyet e törvényjavaslatok magukban foglalnak, annyi új teendő hárul majd a financiai administratióra, hogy lehetetlen lesz azt a sok teendőt a mostani személyzettel ellátni, hanem okvetlenül új hivatalnok-sereget kell alkalmazni, mely fel fogja emészteni a lehető több jövedelmet. És ha csakugyan elő is áll az a szerencsés idő, hogy a községek és a városok a nálok előállott többletjövedelem 10, illetőleg 20—30—40%>-ában részesülnek, akkor világos, hogy elvétetik tőlök 60— 70—80—907*, holott épen ez, a mi tőlök elvétetik, lehetne alapja a reménylett fejlődésnek. Én tehát nem fogadhatom el a két törvényjavaslatot, minthogy az államra nézve semmi haszonnal nem jár, a városokat és községeket pedig, melyeknek fejlődésétől az ország fejlődése függ, nyilván megkárosítja. Még egy más tekintet is áll előttem. Most van előttünk az 500 milliós conversio s ime, épen most fog az államra ráhárulni a 220 millió váltságsumma új terhe. Kérdem, vájjon ez a 220 millió nem fog-e károsan hatni a conversióra? Attól félek, hogy igen is lehet, hogy az állam ott majd ez egy körülménynél fogva 50 milliót is el fog veszteni. Továbbá én. és azt hiszem, a méltóságos főrendek valamennyien is azt óhajtják, hogy az 500 milliós conversióból mennél több helyeztessék el az országban; de vájjon nálunk a disponibilis tőke nem foglaltatik el annyira e 220 millió által, hogy nem igen fog részt vehetni a conversióban? Pedig nagyon jó volna, ha nem kellene az egész 500 millió forint kamatjainak külföldre vándorolniuk. Ha már meg kellett történnie a megváltásnak, tehát ez opportunitási szempontból is, várni kellett volna vele a conversio végrehajtásáig. Ismétlem, hogy a törvényjavaslatokat el nem fogadhatom. Gáll József: Nagyméltóságú elnök urí Méltóságos főrendek! Bár az előttem szólt t. főrendiházi tag a regálejog fentariása mellett nyilatkozott, mégis azt hiszem, constatálhatom, hogy átalános az óhaj e jog megszüntetése iránt s átalános a meggyőződés, hogy az már égető szükség, égető szükség egyrészt az államra, másrészt a regaletulajdonosokra nézve. Mert kétségtelen, hogy e jog, mint a hűbériség maradványa, jelenlegi közgazdasági viszonyainkba bele nem illeszthető s a gazdasági fejlődés akadályát képezi; kétségtelen továbbá az is

? hogy a jog megvédése maga is mindig nehezebb és nehezebb feladat lesz és másrészt már régen hangoztatják, mindig hangoztattatott minden oldalról, hogy azon magas feladatokkal és nagy kiadásokkal szemben, melyek jelenleg az államot terhelik, különösen hogy megfelelhessen a culturalis igényeknek, hogy megfelelhessen azon védelmi intézkedéseknek, a melyekre szükség van, elkerülhetetlen, hogy megnyittassák számára azon nagyobb jövedelmet igérő forrás, mely a szeszes italok nagyobb megadóztatásával előáll. A törvényjavaslatnak, mint indokolásában is ki van emelve, éppen ez volt egyik föindoka. Remélhető, hogy, mint a szomszéd államokban, ugy nálunk is nemcsak hogy képes lesz ezen forrás a regale megváltásával egybekötött kiadások fedezésére, hanem később az állam jövedelmének fokozására is. Mondhatom tehát, hogy e két törvényjavaslat előterjesztése átalánosan örömmel üdvözöltetett, mert az csakugyan létező szükségnek felel meg. De ezeken kivül van két szempont, mely különösen dominálja ezen egész törvényjavaslatot. Az egyik az, hogy a regálejog megszüntettetvén, a jogosultaknak megfelelő kárpótlás adandó és pedig mielőbb, okulva épen azon — mint már az előttem szólott igen tisztelt főrendiházi tag, Bethlen gróf kiemelte — hogy az úrbéri váltságnál épen az volt a főbaj és veszteség a jogosultakra, hogy a kárpótlás csak lassan, hosszú évek multával szolgáltatott ki és az illető jogosult nem várhatván be a megváltás befejezését, kénytelen volt potom-