Főrndiházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–1888. június 21.

Ülésnapok - 1887-10

52 X. ORSZÁGOS ÜLÉS. megszokott, őseimtől öröklött engedelmességi érzetem kitéve, ha nem remélhetném, hogy a méltóságos főrendek, mind ez ideig vélem érez­tetett nagybecsű kegyességüket, jő indulatukat s támogatásukat innen túl sem lesznek tőlem megvonandók, — a mire pedig számithatni némileg bátorkodom, mert majdnem lehetlen­nek tartom, hogy azok s részben utódaik, kik 16 országgyűlésen keresztül eléggé soha meg nem hálálható jóságukkal halmozának el, meg­vonhassák tőlem az 1825-iki főrendi régi gár­dának egyedül még életben lévő tagjától azon különben is már csak napok vagy hónapok után számitható átmeneti rövid időre, mely esetleg fel van még a gondviselés által szá­momra tartva, eddigi kegyességöket. (Élénk éljenzés.) Midőn tehát e reám nézve ünnepélyes órában felajánlanám uram királyomnak s sze­retett hazámnak ez előttem feltárt új téren ernyedetlen hű szolgálatomat s újból is' ki­kérném a méltóságos főrendek kegyességét, egyszersmind azon szíves és bizalmas kéréssel fordulok t. elnöktársaimhoz s házunk jeles jegy­zői karának tagjaihoz: legyenek hü támaszaim mélyen érzett kötelességem teljesítése körül. (A ház tagjai felállnak. Hosszantartó élénk éljenzés.) Schlauch Lörincz, nagyváradi püspök: Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Nekem jutott a megtisztelő íeladat nagyméltó­ságodat díszes elnöki székének elfoglalása alkalmából üdvözölhetni. Teszem ezt annál kész­ségesebben, mert tolmácsa lehetek azon osztat­lan tiszteletnek, mely nagyméltőságodat e ma­gas házban környezi, tolmácsa azon őszinte őrömnek, melylyel a magas ház a legkegyelme­sebb királyi kinevezést fogadta. Még érezzük utórezgéseit azon fájdalmas hangoknak, melyekkel nagyméltóságod nemes lelke azon nagy veszteséget kisérte, melyet 'Sennyey Pál báró országbíró és elnck kora elhunyta által szenvedtünk. 'Sennyey emléke mé­lyen bevésve tisztelőinek és barátainak szivébe, neve a főrendi ház jegyzőkönyvében megörö­kítve élni fog a nemzet évlapjain is, nevezete­sen ott, a midőn a nemzet válságos, hogy ne mondjam, reménytelen perczében a hazájok érdekében fáradozó jeles férfiaknak, a jogfen­tartás fenkölt küzdőinek a nemzeti elismerés ki fog rovatni. Nem vélek azonban a kegyelet ellen vé­teni, ha a halál gondolatától az élet felé for­dulok és számolván ennek követelményeivel, ez órában felkeresem az érintkezési pontokat, a hol a boldogult iránti kegyelet és az élő: nagyméltóságod iránti mély tisztelet találkoznak. Nagyméltóságod is politikai pályájának egy nevezetes időszakában ott állott egy letűnő kornak és egy fakadó új korszaknak határ­szélén. Nagyméltóságod is látta az új eszmék igényei és az ősök hagyományai közti versenyt; észlelte a százados békés fejlődés és az ese­mények hatalma által siettetett átalakulás phasisait; tanúja volt a viharnak, mely a nem­zet feje fölött elzúdult. És a midőn a jövőnek kínos bizonytalansága a nemzet legjobbjait is mintegy elnyomta, nagyméltóságod ott állott azok sorában, a kik a legmagasabb trón iránti hűségben, de hitökben, odaadásukban, a haza­szeretet által vezéreltetve, békés és tapintatos előmunkásai lettek az újjászületésnek. Közel 30 év múlt el azóta. A nemzet az 1848-iki törvényes alapra lépvén, a haladó irányt tette magáévá, a parla­mentaris kormányzat elvei szerint kívánta nem­zeti életét fejleszteni, a nélkül azonban, hogy ez által lerontani kívánta volna azon alapot, a melyre az ősök bölcsessége e hazát fel­építette. Mint minden népnek, melyet az Isten fentartani kíván, egy gondviselésszerű rendel­tetés szabja meg azon határozott irányt, me­lyet politikai életében követnie kell, melytől el nem térhet, ha csak létfeltételét veszélyez­tetni nem akarja: ugy nemzetünkben is mindig élt egy bizonyos — ha szabad mondanom — magyar politikai atticismus, mely inkább ösz­tönszerű, de helyes érzékben, mint szavakban vagy codifikált elvekben nyilvánult, mely min­den idegenszerűnek veszélyes voltát a nemzet életére azonnal felismerte, mely, mint a mindig élő lelkiismeret, megóvta a magyar nemzetet, annak ősi magyar családait és intézményeit a nemzetellenes behatásoktól. Ezen politikai érzék mellett a nemzet assimilálhatja a cultu­rát, de nem vetheti el eredeti magyar jellemét,

Next

/
Thumbnails
Contents