Főrendiházi napló, 1875. II. kötet • 1876. april 8–1878. június 29.

Ülésnapok - 1875-55

LV. ORSZÁGOS ÜLÉS. 67 Á minísterium ezen kérdéssel foglalkozván, a hadügyi kormányzattal tárgyalást kezdett és ezen tárgyalás oda vezetett, hogy a hadügyi kormányzat kijelentette, hogy kész átengedni a Pest városában a Károly-kaszárnyán kivül levő összes kaszárnyákat, az újépületet is beleeértve, ha az állam kárpótolja a katonai kincstárt, ha annyi telket és épületeket bocsát rendelkezésére, mennyi az átengedendőket pótolja. A kijelölt objectumok mind alkalmasaknak és elfogadhatóknak tartattak; csak az az tgy feltétel volt még kikötve, hogy az államvasút pesti indóháza és a budai vár közti középúton a sugár —- a váczi vagy kőrúthoz közel egy megfelelő helyiséget és kaszárnyát kapjon. Már most, mindazon épület és telek részint a város, részint az állam birtokában van, csak egyetlen egy nem volt az, a mit kívánt a katonai kormányzat, t. i. az indóházhoz közel levő helyiséggel sem a város, sem az állam nem rendelkezhetett. Ennélfogva, hogy azon terv, mely magában egészen czélszerü, s a melynél fogva a katonaságnak elhelyezése ne a városon belül történjék, végrehajtható legyen, meg kellett szerezni azon telket, a melynek hiánya egyedüli akadályát képezte a kivitelnek. Ez azon kérdéses telek, melynek • öle 50 frttal, tehát 6000 öl 300,000 frttal megvétetett. Teljesen elismerem azon ellenvetések jogosultságát, melyeket ő excellentiája szíves volt felhozni, a ki maga is elismerte, hogy nem lett volna helyes azt előre bejelenteni; mert akkor nem 50, hanem 100 frtot érő lett volna az eladó szemében; hanem a ki egyszersmind azt állította, hogy azt utólag kellett volna bejelenteni. Ezen felfogás jogosultságát — mondom — nem tagadom ; de méltóztassanak csak tekintetbe venni, hogy mely okból nem történt meg ezen bejelentés. En ezen kérdésnél teljesen objectiv szempontból indulok ki és elfogulatlanul Ítélhetek, mert nem a saját tényemről van szó; de mondhatom, hogy az akkori időben, a mint az actákból kitűnik, oly közel fekvőnek látszott az egész arrangement a katonai kormányzat és a kincstár közt, hogy az akkori pénzügyminister bizonyosnak vehette, hogy csakhamar egy kész, minden részletében megérett tervvel fog a törvényhozás elé jöhetni; mert az akkori időkben 1871—72-ben fájdalom, még azon túlbecslés uralkodott ugy a magán, mint az állami háztartásban, melynek ma érezzük mindannyian áldozatait és súlyos következményeit. Akkor még dogmakép állott a közhangulatban, hogy az ily nagy dolgokat pénzügyi operatióval végre lehet hajtani és én az actákból láttam, hogy ama feltevés egészen alapos volt, mert egyesektől, mint intézetektől ajánlatok érkeztek a kormányhoz, hogy engedje át az újépületet, a mely nagy területből parcellirozás folytán, — minthogy a Lipótváros közepén fekszik, bőven meg fog térülni az egész pénz és meg fog térükű ama 300,000 frt is rövid 1 — 2 év múlva. így állott a dolog, s ezeket azért hoztam fel, hogy a kérdés minden oldalról megvilágíttassék. En teljesen jogosultnak tartom azon felfogást, hogy miután azon feltevés, a mely a ministert vezette, nem valósult meg, ezt be kellett volna jelentenie a törvényhozásnak. E bejelentés nem történt meg, hanem most jelenkezik a kiadás a zárszámadásokban. Már most, miután csakugyan alapos volt azon feltevése, hogy ezen üzlet kezdeményezése által nagyban elő fogja mozditani azt, a mi folytonos közkívánat volt, hogy abból nem fog kár káromolni az országra, miután remélte, hogy ezen összeg sokkal rövidebb idő alatt visszatérül az országnak; — miután teljesen bona fide járt el. s ha a terv sikerül, az üzlet jó és előnyös lett volna az államra nézve, de a mi nem sikerült, mert akaratunkon kivül álló események lánczolata gátolta, a krach uj bajokkal reánk háramolván, hosszabb időre elodázta e terv valósítását; miután mondom, ezen indokok harczolnak az akkori pénzügyminister eljárása mellett: azt gondolom, hogy e kérdést nem a mai, hanem azon viszonyok szempontjából kell megítélni, a melyek közt az keletkezett, s nézetem szerint tán nem volna egészen igazságos és méltányos és tán tulkemény eljárás lenne mélt. főrendek a felmentés megtagadása. Ezeket voltam bátor e pontra nézve elmondani. A mi a másik kérdést illeti, teljesen elismerem annak jogosultságát, a mit 8 nagyméltósága a főtárnokmester ur mondani méltóztatott^ hogy t. i. helytelen eljárás az, ha előirányzatok készülnek, melyek az életben nem igazolják magukat, hanem sokkal nagyobb költekezéseket p