Főrendiházi napló, 1875. II. kötet • 1876. april 8–1878. június 29.

Ülésnapok - 1875-113

298 CXIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. hiánynak mintegy mentségéül Hansból idéznek erre vonatkozó szavakat, és mivel azt idézik, nincs kétségem benne, hogy azon szavakat magukévá teszik és hogy ezen szavak értelmében és alapján intézkedtek úgy, a mint intézkedtek, t. i. hogy ennek az volna következése, ha még azon cselekedetek, azon emberi tények ezen fejezetek intézkedései alá vétettek volna, melyek onnan kihagyattak, hogy ez a magántermészetű erkölcstelenséget a kutatás és a büntetés tárgyává tenné, sőt még a gondolatok tévedését is, és ez — mint Hans mondja, és ennek következtében a törvényjavaslat készítői is — inquisitió és zsarnokság volna. Mélt. főrendek ! Én azt hiszem, hogy a szélsőségeket kerülni lehet, és ha egyik szélsőség nem helyes, ez nem fogja involválni indokolását a másik szélsőségnek, és hogy a két szélsőség közt van egy arany út, melyet eltalálni a törvényhozó tiszte. En azt tartom, hogy a demoralisatiónak útját állni szükséges csakúgy, mint a mint hitték e törvényjavaslat készítői, hogy szükséges volt útját állni az inquisitiónak, mert a demoralisatió azon út, melyen nem az egyes, hanem az átalános, az egyetemes jogsértés, a társadalom bukása felé haladunk. Ha egyes jogsértések tárgyai a büntetőcodexnek, annál inkább kell, hogy tárgyai legyenek azon jogsértések, melyek a társadalmat egész complexumában és egész létében megrendítik. Mi itt a határvonal? Ezt kell, hogy az államférfi, a törvényhozó kora és kortársai erkölcsének alapos ismerete nyomán bölcsen eltalálni tudja, mert mélt. főrendek, meggyőződésem szerint minden csalódás közt legveszedelmesebb, és mely még leggyorsabban és legkeményebben büntettetik meg —• az, mely azt hiszi, hogy tekintélyt lehet szereznünk a társadalmi rend és a tulajdonjog iránt, ha az erkölcsi rend és a vallás jogainak tiszteletét nem tudjuk fentartani. E szempontból és tekintettel a nagymélt. igazságügymiuister urnak igen jeles és tanulságos beszéde végén használt amaz idézete: „nullum esse opus tam politum et perfectum, ut in melius reformari non possit," — fogom annak idején, a méltóságos főrendek engedelmével, módositványaimat előterjeszteni. Egyébiránt a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk helyeslés.) Csemegi Károly igazságügyministeri államtitkár: Nagyméltóságú elnök ur, mélt. főrendek! Fel vagyok hatalmazva és kedves kötelességemnek ismerem a kormány részéről őszinte, meleg köszönetet nyilvánítani azon kitüntető fogadtatásért, a melylyel e törvényjavaslat méltóságtok körében találkozni szerencsés volt. A törvényjavaslat elkészitésénél irányul szolgált szempontokat ő exeellentiája az igazságügyminister ur és igen sokan a mélt. főrendek részéről ékesszólóan és melegen kifejtették, e tekintetben nincs mit mondanom. Bátor vagyok csupán némely homályos pontra utalni, a mely a derült egén is felmerült, t. i azon megjegyzésekre, a melyek közelebb módosításoknak előterjesztését helyezték kilátásba. A törvényjavaslat indokaiban kimondatik, hogy a kormány egyátalábau nem hitte, és távol van azon illusiótól, hogy neki sikerült volna minden kérdést a legjobban és leghelyesebben megoldani, hogy a buvárlatnak, gondolkozásnak, a javításnak már nem volna több tere. Ez gyengeség volna és nem az erőnek tudata. A kormány igenis jól tudta, hogy a criminalisticának rengetegtere mellett mindig fognak akadni a legkitűnőbb munkálatban is egyes kérdések, a melyek helyesebben megoldhatók, egyes tételek, a melyek biztosabban megállapíthatók és a czélszerüségnek és az igazságnak megfelelőbben volnának elintézhetők, mint a kormány által elfogadott javaslatban. E tekintetben túlbizakodottságot a kormány sohasem tanúsított, és így csakis köszönettel fogja fogadni azon módositásokat, a melyeket kívánatosaknak tart és teljes erővel fogja támogatni azokat, a melyekről meg fog győződni, hogy hazánk viszonyainak megfelelnek és a kormány által kitűzött czél elérésére hathatósabban fognak közreműködni, mint a kormány által előterjesztett javaslatnak illető helyei. És igy mélt. főrendek, fel volnék mentve attól, hogy az alapelveknek tbeoreticai vitatását, mert concret indítvány nem tétetett, tovább fűzzem. Azt azonban kénytelen vagyok megemlíteni, hogy a mit ő méltósága a szatmári püspök ur, és a mit ő excellentiája az egri érsek ur felhozni méltóztattak, bár nem nyíltan kifejezve, hanem valóságos je-