Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.

Ülésnapok - 1865-15

XV. ORSZÁGOS ÜLÉS. 11 tiz Európa minden más országában tisztelt közvélemény felkentjeit is, értem az újságirókat, Európa síkjain mint a fenevadakat üldözni szégyennek nem tartja. Ez az, ki nagy tekintélyű urának azon tanácsot adta, hogy Schleswig-Holsteint országába egyszerűen bekebelezze, azon Schleswiget és Holsteint, melyet egy más bitorló kezéből Ausztria segélyével kiszabadított, és mely iránt okunk van a legnagyobb rokonszenvvel lenni, mert ezen országoknak álláspontja épen az volt, mely a múlt évek egy részében ránk nehezedett. Én összejártam ezen országokat, és azt láttam, hogy a hazai hivatalnokokat hivatalaikból kihajtván, helyökbe idegeneket, dánokat helyeztek; a lelkipásztorok, mesterek mind dánok voltak; még a magánosoknak sem lehetett német nevelőt vagy gouvernanteot tartani, hanem csak dánt; szóval a legönkényesebb uralkodás, tyranismus hozatott be ezen német törzsű országba. Nem akarom a hasonlatot tovább folytatni, sem a méltóságos főrendek türelmével tovább visszaélni. Midőn tehát, méltóságos főrendek, ezen körülmények itt tárva és tagadhatatlanul állanak, nem gondolom, hogy a méltóságos ház azoknak számbavételét egyszerűen mellőzhetné. Távol legyen ugyan szerénységemtől, hogy bármi tanácscsal akarjak a méltóságos ház elé járulni, de nem tudom elfojtani azon óhajt, hogy — akár azon modorban, melyet Cziráky János gróf ő exja, akár azon indítvány szerint, melyet Wenkheim Béla b., vagy pedig azon módon, melyet Péchy Manó gr. tisztelt barátom indítványozott, történjék a másik házzal való közlés — a fölirat, a leghatályosabb indokok kapcsában előbb visszaküldetve, terjesztessék föl utóbb 0 Felségéhez, némi érintés tétetvén az üzenetben arról, hogy vajmi szükséges volna Európa ránk függesztett szeme előtt nem annyira a két ház, hanem az ország és fejedelem közti egyetértésnek hatályos jelét adni. Egyébiránt Cziráky János gr. ő exja indítványához csatlakozom. Id. Vay Miklós b.: Mélt.főrendek! Elfogja bizonyára mindenki ismerni, hogy nem kicsiny és illetőleg hálátlan föladat jutott azon szónoknak, ki a tárgyalások azon stádiumában kénytelen szót emelni, midőn meg van előre a felől győződve, hogy a capacitatiónak lehetősége nincs többé hatalmában és midőn annyi jeles szónoklat után attól kell tartania, hogy ismétlésekkel lesz hallgatóit untatandó. Ha tehát mind e mellett is fölszólalok, teszem azt a m. főrendek s magam iránti azon kötelességből, hogy csekély, de őszinte véleményem ne maradjon titokban e mélyen tisztelt ház előtt; noha nem lesz talán szerénytelenség, ha azt reménylem — és pedig nem, inkább a tréfa színét viselve magán, mint azt előttem szólott igen érdej mes főispánja Mosonyvármegyónek teve, hanem fájdalom, komolyan hivatkozva én is ősz hajamra és szakálomra — (Zajos derültség) ha, mondom, remélni merem, hogy gondolkozásom módja, nagyában leg-alább, tudva lehet azok előtt, kik a politikai téren igénytelen, de hosszas működésemet némi figyelemre méltatták. Nevezetesen maga ez országgyűlése is gazdag rám nézve sok visszaemlékezésben, a mint hogy eddigelé is számos sajátságos pillanatot mutathatok föl belőlök. így például, midőn a trónbeszédet s ez alkalommal történetesen azon két férfiút pillantani meg magam mellett, kikkel együtt ülék 1860-ban a trón közelében mint Uram Királyom főkanczellárja, önkénytelenül azon gondolatra jövék, hogy ha a mondott időben mi mertünk volna ilyet javasolni az akkori minisztereknek, azok engem kétségtelenül másod izben is Terézvár, vagy mindhármunkat Döbling számára candidáltak volna. (Derültség.) De menjünk tovább. Midőn felséges Urunknak épen érintett trónbeszédére, melyet, mint mondám, öt év előtt a lehetetlenség sorába tartozónak tekintettünk volna, a főméit, főrendek egy deputatio által felküldötték válaszföliratukat, nekem is szaí badságomban lett volna ahhoz csatlakozni; és nem ; tagadom, készülőben is voltam már fölmenni Bu\ dara; de tudja a jó Isten, hogy, hogy nem, ismét a kalendáriomba tekintettem, s akkor juta eszembe, hogy hiszen épen ötödik évfordulója van ma í azon napnak, melyen a febr. 26-kai pátens aláírását oly nyakasán megtagadtam. így tehát szépen honn maradtam, nehogy tüntetésnek lássék azon alkalommal való megjelenésem, mely oly fényesen hagyá helyben érintett semleges magamviseletét. Ezt koránsem valami dicsekvésből vagy fitogtatásból említem föl, hanem csak azért, hogy megmutassam, mily különös szeszélye van gyakran a sorsnak. Igen, öt évvel ezelőtt kanczellár társammal egyedül voltam az Urunk Királyunk tanácsában, ki azt mondotta, hogy az egész febr. 26-ikai I pátens lehetetlen, hogy e mű egy holtan született gyermek, mely nem fog soha sikerülni: és csakugyan bebizonyult, hogy ez álalkotmány tarthatatlannak mutatkozott s hogy ez nem kellett senkinek. Nem áll ugyanis az, mit ma itt ugyan fölI emliteni hallottam, mintha annak bukását Lajtán tul is valami rémségesen és átalában siratnák a népek. Hanem még ezzel nincs befejezve a dolog. Midőn a képviselőház előttünk fekvő föliratában azokat olvasom, a mik a jogfolytonosságról, a fejedelmek esküjéről, a magyar felelős kormányról mondatnak, agyrémként jelenik meg szemem előtt azon német kormányférfiak által készített leirat, melyet — a miénknek, t. i. annak, melyet mi há-