Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.

Ülésnapok - 1865-15

76 XV. ORSZÁGOS ÜLÉS. jogfolytonosság föntartására elégségesnek tart, nem i csak ideiglen, de minden időre, tartósan kivánja a törvényes állapotot visszahozni és minden támadás ellen megóvni, és ily módon a magasztos fejedelmet a nemzettel is kiegyenlíteni. Ezen czélt leghamarább és legkielégitőbben gondolja elérni a felsőház többsége épen egy minden tekintetben óvatos, és minden érdekeket számba vevő higgadt országgyűlési revisio által, hogy ily módon azon törvények, melyekre több részről hallottam mondani, hogy bárminő legyen is eredetök, mégis viharos európai állapotok közt jöttek létre, nem csak üdvösek és minden köz és magán érdeket kielégítők, hanem magyarok is legyenek és maradjanak. Nagyméltóságú ház! Midőn ezen fölirati javaslatot vizsgálom: tekintve az 1861-kiepoehát, a tisztelt képviselőház szőnyegen lévő felirata nekem inkább amaz időszakra látszik illeni, azon korba t.i., midőn merev negatio volt a nemzet fő és egyedüli kötelessége. Es azért, midőn az óvással tökéletesen kezet fogok, azon negatiónak, mely szükséges volt 1861-ben az akkori jogeljátszási elmélettel szemben, azon tények után, melyek közbejöttek, annyira szükségét nem látom. E tekintetben nem csak 0 Felségének ez országba jövetelét és hoszszabb ideig itt tartózkodását akarom érinteni, mely tulajdonkép a törvény teljesítése volt, hanem tekintem azon magasztos trónbeszédet, melyben alakilag oly szentül elismertetett a jogfolytonosság, s az 1848-diki törvények helyreállítása oly szentül megígértetett, hogy az utóbb következett királyi leiratot, melyről e méltóságos ház némely tagja azt említé, hogy mindenkit lehangolt, ily értelemben fölfogni nem tudom. Nem tudok pedig osztozni a mélt. felsőház több tagjának aggodalmaiban azért, mert ezen k. leiratnak csak azon része illette a felsőház föliratát, a melyben az 1848-ki törvények revisiójának szüksége elismertetett ; a mi pedig a jogfolytonosság eszméjét illeti, nem találok a királyi leiratban semmi olyant, mi arra bírna eugem, hogy benne a trónbeszédnek tökéletes visszavonását találjam. Midőn tehát a revisio szükségét tagadni nem tudom, politikai meggyőződésem, hogy épen ezen az utón érünk leghamarább amaz üdvös és szent czélhoz, melyre valamennyien törekszünk. 'Ki fog tűnni (Széchenyi Dénes grófnak a sajkáról előbb előhozott példáját folytatván), melyik a legbiztosabb kormányos: az-e, ki sziklát látván, a rá bízott hajót egyenesen a sziklának kormányozza, mert „az egyenes út legjobb" ? vagy az, ki zátonyok és sziklák közt tudja a sajkát oda vezérelni, hol biztos és magyar révpartot talál ? Ezen tekinteteken kivül azonban, tisztelt ház! van egy, mely arra késztet, hogy politikai szükségnek találjam a nemzet és király közti legnagyobb összetartást és egyetértést Európa szeme előtt e pillanatban kitüntetni. Lehetlen tagadnunk, hogy néhány hét óta egész Európa képe tetemesen megváltozott. Ha ezen felsőház a maga kötelességének és nevezetének, hogy felsőház, megfelel, a mint eddig mindig megfelelt, a positiókat magasb szempontról vévén tekintetbe, lehetetlen, hogy ne lássa azon véresen fakadó hajnalt, mely nagy zivatarral fenyegeti Európa nagyobb részét, fenyegeti birodalmunkat, országunkat is. A ki a csöndesség nyugodt érzetével és a béke legámitóbb álmaival szenderült el este, midőn reggel harczias zajban ébred fel és hírlapokat vesz kezébe, mindennap első kérdés, melyre feleletet keres: béke-e, vagy harcz? bonyodalom-e. vagy rend ? rendes, habár zilált és aggasztó financziális állapot-e, vagy állambankrott ? élet-e, vagy halál? Méltóságos főrendek! Azóta, hogy ezen fölirati javaslat az alsóházban pertractáltatott, négy vagy több hét folyt már le. Akkor ezen aggasztó bonyodalmak még nem léteztek, legalább annyira kifejtve nem voltak, a mint most állnak szemünk előtt. Pedig nem kételkedem, hogy a maga bölcseségével az európai körülményeket, a birodalom állapotát mindig komoly tekintetbe vevő alsóház ezen bonyodalmakat bizonyára nagyon fontolóra ne vette volna, hogy ezek ne lettek volna döntő befolyással a fölirat szerkesztésére, melynek elfogadásakor ezek még- szóba nem jöhettek, kellőleg nem méltányoltathattak. De most, méltóságos főrendek! midőn mindezen tényeket előttünk eltagadhatatlan fenyegető határozottsággal látjuk, midőn mindennap a végső válságot kell várnunk, kérdem, el tudja-e a méltóságos ház ezeket magától utasítani ? lehet-e, szabad-e neki azokat ignorálni ? Gondolom, nem! És midőn épen ezen teremben, valamint a t. képviselőház teremében leginkább a jogfolytonosságról, a törvények helyreállításáról, alkotmányos és parlamenti állapot visszaállításáról van szó, lehet-e azon körülményt is tekintetbe nem vennünk, honnan erednek azon bajok, melyek most fenyegetnek? Erednek, ha szabad a tárgytól egykissé eltérnem, egy jámbor, szavát ezelőtt mindig megtartott fejedelem oly miniszterétől, ki egy rögeszméje kivitele kedveért a nemzet jogait és számos esztendők óta élvezett alkotmányos privilégiumait széttépni és lábbal tiporni merészkedik, ki az igazságosan panaszlók irányában mindenkor csak gúnyt, sarcasmust és iróniát mutat; ki magát felelős miniszternek nevezi ugyan, de ki csak gorombán felelő miniszter; ki valóban nem más, mint a zsarnokság és önkény typusával bélyegzett, a szabad írásnak és szólásnak oly ellensége, hogy még