Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.
Ülésnapok - 1865-40
XL. ORSZÁGOS ÜLÉS. 203 tás legyen, vagy talán részünkön is álljon ez \ elsőségi szerep dicsősége! Nem említem a dynastiához s monarchiái elvekhez való ragaszkodást, a hazaszeretet és alkotmányos értelem elevenségét; hiszen ezekben eddig is első helyen ragyogott nemzetünk, s a szép diadal, melyet vérünkkel óvott jogaink részére döntöttek el a közel napok, élénk tanúbizonysága ezen érzelmünk erejének és hatalmának. Hamég, megszilárdulandó viszonyaink között, egy sajátságainkat tekintetbe vevő alkalmas honvédrendszer lép közöttünk életbe; ha majd hadseregeink szivében nem egyedül a vak engedelmesség s gondolkozni sem engedő parancsszó hatása ébreszti a kötelesség teljesítését, hanem az a nemzeti önérzet, mely egyszerű fiainkkal mind a közel, mind a rég múlt időkben csodákat vitetett véghez; ha kinek-kinek teljesen át lesz hatva egész valója azon meggyőződéstől, hogy midőn sikra száll, saját, legszentebb érdekeiért kell vívni: akkor bizonyára czáfolhatlan s fényes példáit és bizonyságait fogjuk szolgáltatni annak, hogy mostani kibékülésünk alapján erős támaszai lehetünk hazánk önállóságának s ezzel kapcsolatban a birodalom fenállásának. (Helyeslés.) Miután tehát én e munkálatot, rendkívüli viszonyaink közt. részben úgyis tekintem, mint egy a korona s nemzet között a kölcsönös ígéret s adott szó szentségén alapuló olyatén előleges erkölcsi szerződésnek viszhangját, melynek egyik fele javunkra már teljesedésbe ment; miután továbbá szilárd meggyőződésem, hogy az ebben kifejtett elvek által a nemzet függetlensége s önállása nem csak veszélyeztetve nincs, sőt épen e törvénynek majdani életbe léptetése fogja azt eszközölni, hogy Magyarország az 1848-ki törvények alapján elfoglalhassa végvalahára az őt Isten világ előtt megillető helyét az európai nemzetek concertjében; miután én e munkálat visszautasításából eredhető ezernyi bonyodalmakra s veszélyekre nézve a felelősséget épen oly kevéssé akarom elvállalni, mint hatalmunkban nem álló véletlenektől s kétséges eventualitásoktól föltételezni hazámnak, míg rendezve nem lesz, ezekkel rögtönözve nem daczolható kétes jövőjét: az előttünk fekvő törvényjavaslathoz egész készséggel járulok, csak az levén még e tárgyra vonatkozó buzgó óhajtásom, hogy valamint e tervezet irányában eddigelé tanusitott kedvező véleményét a nemzetnek ellentétü kísérletek megingadoztatni nem tudták, úgy most, miután hazánk képviselői rá üték arra a helyeslés bélyegét, legyen mindenki még inkább meggyőződve a felől, hogy mind ezen intézkedéseknek egyedüli czélja az 1848-ki, eddigelé csak holt betűknek tekinthetett, s majd két évtizeden keresztül tetszhalottként hevert vívmányainknak életbe léptetése, állandósítása s későbbi veszélyektől gondos megóvása. A javaslat ugyanis a politikai helyezet követeléseit egyiránt méltányolja, és midőn a birodalom elutasithatlan szükségének megfelel, egyszersmind saját jogainknak és igy az 1848-ki törvényeknek is biztosítására új védbástyákat emel az által, hogy fölajánlásunk létesítését a teljes alkotmányosság győzelmétől föltételezi. De ha mindezek igy vannak, nem tisztünk-e mindnyájunknak e hazában az ez irányú működés? az alig még megalakult, különben is ezer akadályokkal küzdő, felelősségének csak is ekként megfelelhető független magyar nemzeti kormánynak támogatása ? (Elénk helyeslés.) A ki ezt nem érzi, a ki legalább addig, inig viszonyaink teljesen meg nem lesznek szilárdulva, más ösvényt követend, az theoriában a legjobb hazafi lehet, de a kínálkozó gyakorlati téren nem örökitendi meg nevét ; hazám ellenségének tekintenék pedig mindenkit, ki Európa jelen bonyolódott állapotában , e minden oldalról mutatkozó, majdnem népvándorlási alakot öltött nagyszerű fajbeli mozgalmak közepett, magyar létére, arra törekednék, hogy rendezetlen, zavaros állapotban találjanak bennünket — a mi pedig épen nem lehetetlen — a váratlanul s rögtön bekövetkezhető világesemények! Aki, mondom, e czélból még csak azt sem várná be, hogy az annyi erőmegfeszités után valahára visszanyert felelős minisztérium, önkormányzatunk e remény-nyújtó jelképe, jobban consolidálhassa magát s mélyebb gyökereket verhessen édes hazánk melegedni kezdő talajában, hanem most már tépné, rágná annak alig még megeredhetett életadó szálait : az vagy nem tudná, mit cselekszik, vagy ha kiszámítva tenné ezt, nem tekintethetik egyébnek, mint a reactio s zavarban halászni akaró idegen, nemzetellenes törekvések kárhozatos bérenczének. Szerencse, hogy ily áruló közöttünk találkozni bizonyára nem fog! És avagy ki szólhatott s szólhat ma is még jogosultabban mind ezekhez, mint épen azok, kik 1848-ért többet vagy kevesebbet tűrtek és szenvedtek ? mert nem ezeknek lehet-e leginkább szivökön oda törekedni, hogy megannyi áldozattal szerzett vívmányaik sértetlenül menjenek által a maradékra? Azért, valamint nem szűntünk meg végfogytig harczolni azok visszanyerése mellett, úgy föltámadásuk ünnepén szintúgy nekünk kettős kötelességünk figyelmeztetni a nemzetet, hogy ne koczkáztassa másod izben már egyszer eljátszott nyereményeit! Igaz, mi nem akartunk a bécsi reichsrathba rnenni, ámde Szeged se legyen többé problematicus asylumunk: a mi egyedüli biztos menhelyünk ős Budánk vára sPest, ez óriási léptekkel 26*