Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.
Ülésnapok - 1865-22
150 XXII. ORSZÁGOS ÜLÉS. cpia non^-ként oda állított s kiválólag szorgal- j mázott közös ügyek tárgyalását, ezen eljárástól j senki sem vonhatja meg, igazságtalanság nélkül, j annak méltányló elismerését, hogy ők a beesüle- j tes, tartós kiegyezésre őszintén és férfiasan tőrekedtek. A kedvező előjelek között ily módon folyamatba tett országgyűlés azonban csakhamar mogorvább képet ölte magára. O felségének az országgyűlés mindkét háza által fölterjesztett fölira- ] tokra f. é. marcz. 3-án adott felelete szűkebb kor- j látok közé terelte a trónbeszéd által kezdetben í fölébresztett reményeket. E kegy. leirat már rész- j letesen sorolja elő az akadályokat, melyeknek elő- i leges elhárítása nélkül a teljes, törvényes állapot i helyre nem állíthatónak mondatik ki. Erre az országgyűlés mindkét háza közös föliratban ismétlé a már egyszer elmondottakat, ez úttal még erélyesebben tiltakozván minden oly törekvések ellen, melyek a nemzet függetlenségét koczkáztathatnák, vagy az alkotmányosság életbe léptét csak késleltethetnék is. Felséges urunk, emiitett j leiratában, a jogfolytonosságot elvben elismerve, ' a pragmatica sanctióban gyökerezett közös ügyek tüzetes meghatározását s azok kezelésmódjának formulázását jelölvén ki oly föltétel gyanánt, melynek miként leendő megoldásától tétetik függővé a törvényes állapot helyreállítása; a képviselők pedig mindenek előtt a jogfolytonosság tettleges elismerését, restitutiö in integrumot szorgalmazván s ehhez kötvén további eljárásuk módo- ! zatait: látni való, hogy e két kívánat homlokegyenest egymásba ütközött. Sokan meghiúsítva látták reményeiket a leirat által, sokak szivében aggodalom támadt a kedvező siker kivivhatása iránt, s ez aggodalmat a tárnok ő nagyméltóságának ! kormányilag nem desavouált, megnyugtató nyilatkozata sem vala többé képes eloszlatni. A képviselők azonban, honszeretetök bölcseségétől kérve tanácsot, most már egész erélylyel fogtak hozzá a közös ügyek fölötti nagyjelentőségű bizottsági munkálkodásukhoz , csalhatlan újabb jeléül a nemzet többsége kibékülés után sóvárgó vágyának. Ily helyzetben kénytelenek valánk a bizonytalan jövő esélyeitől várni a jogos kivánatok teljesülését, remélvén, hogy ha valamely váratlan akadály ismét közbe nem jön, kölcsönös értekezések utján előbb-utóbb ki fogják találni a még most ridegen szembe álló felek a megoldás egy vagy más elfogadható formuláját. Ámde a váratlan akadályok nem várattak magokra sokáig s azok következtén leérkezett hozzánk ő felségének f. é. jun. 24-én kelt s az országgyűlést bizonytalan időre elnapoló rendelete. Bekövetkezett ama kettős háború, mely, rövid néhány heti viharzásával, alapjaiban renditvén meg a birodalmat, nagy veszteségekkel együtt egyszersmind nagy tanulságokat is eredményezett mindnyájunkra nézve. Szünetelésre valánk kényszerítve a közös veszély idején. Se idő, se alkalom nem volt a nyugodt tanácskozásokra, midőn fejünk fölött lángba borult az épület fedeleké. Csak midőn a váratlan vész által okozott izgalom hevülései némileg lecsillapultak, látta eljöttnek az időt ő felsége, hogy f. é. nov. 17-én kelt k. k. leiratával a szünetelő országgyűlést ismét összehívja, ott fogatván föl a tanácskozások fonalát, hol azt a kitört háború egy időre félbeszakasztá. íme, mlgos főrendek, körülbelől eme főbb változatokon keresztül jutottunk tehát azon álláspontra, melyet jelenleg az országgyűlés a kormánynyal szemben elfoglal. S véleményem szerint, csak az lehet ez órában a kérdés: vajon a k. k. rescriptum, mely más körülmény ek között akként is tekintethetnék, mint az ország rendéinek f. é. apr. 23-kai fölterjesztésére keletkezett válaszleirat, kielégitheti-e a nemzetet? vajon az abban kimondott érvek s követendő ösvényül kijelölt eljárási módozatok olyanok-e, hogy azok egy hazáját és fejedelmét szerető s mindkettőnek egybeforrott sorsát szivén viselő s koezkáztatni nem akaró magyarnak aggódó lelkét megnyugtathassák ? s megnyugtathassák ma, midőn még eleven emlékezetünkben vannak mindazon keserves csapások, melyekről azelőtt még csak képzeletünk sem vala, s melyeket ha részletezni nem akarunk is e helyen, de következéseikre nézve nem ignorálhatunk, a mennyiben azok vagy már is megváltoztatták a monarchia állását, vagy ismételtetésök esetében könnyen közös megsemmisülésünket eredményezhetnék ! ? (Ugy van!) Midőn e kérdésekre felelni akarunk, komoly megfontolással s minden szenvedély nélkül teszszük azt. Előttünk sem lebeghet jelenben más czél,mint „a földre tiport összes állam egyesült erővel való fölemelése.' 1 Felejtsük tehát, hogy az előttünk elterülő romok halmaza leginkább azon állampolitikának szüleménye, mely ellen 18 év óta egyre hasztalan protestált nemzetünk, s mely •— mi tűrés-tagadás benne ? — századok óta ellenünk volt irányozva. Azonban, habár feledünk is, habár a mentő eszközök minél gyorsabb s minél bölcsebb föltalálása képezi is föladatunkat e pillanatban: lehetetlen, hogy az előttünk lefolyt események megdöbbentő fejleményében — s ezt, Isten látja lelkemet, nem kárörömmel mondom — lehetetlen, hogy a boszuló Nemesisről fenmaradt monda ismétlődésére ne ismerjünk. Es midőn a végzetek nekünk ily gyászos erkölcsi elégtételt szolgáltattak: éreznünk kell egyszersmind a roppant felelősséget, mely a megváltozott viszonyok között, sorsunk ujabb alakítása körül, vállainkra épen most kettőzött sulylyal nehezedek; éreznünk kell, hogy kötelességünk most bölcs elhatározással arra