Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.
Ülésnapok - 1865-22
142 XXII. ORSZÁGOS ÜLÉS. kétes és borzasztó állapotban, hogy éjről éjre aggódni legyen kénytelen: Vajon megszavazzák-e nekem annak idejében és megadják-e nekem népeim rögtön, ha kell, azt az erőt, és pedig annyi erőt, a mely nélkül fen nem tarthatom magamat, trónomat, birodalmamat, s őket magokat, ama népeimet, kiknek sorsát maga az egek ura fektette kezeimbe?! Ily helyezetben én az osztrák császárt, kiben saját magyar királyunkat üdvözlöm, egy perczig sem akarom látni. Őseink, annak idejében, minél jobban szorongattatott a királyi trón, annál számosabban tömörültek feléje, és annál melegebben környezték fejedelmöket! Félre tévén akkor minden más érdekeket, s felejtve a veszély perczében minden egyebeket, oda siettek őseink a veszélyeztetett trón mellé, hogy azt, habár éltök és vérök feláldozásával is, védjék és fentartsák, a meddig csak lehet. Nagymélt. főrendek ! Ü felségének ama legkegyelmesebb leiratában, amelyre most emez előttünk fekvő válasz, azaz fölirat készíttetik, urunk királyunk fő vezérelvül épen ezen általam anynyira emlegetett állambiztosságot tíízte ki, azt, mondom, melyet elébbi fölirataiban maga az országgyűlés is nem csak elfogadott, hanem biztosítani ígért is, nyíltan kimondván, hogy mi a köz állambiztosságot semmi más tekinteteknek és érdekeknek alárendelni soha se fogjuk. Minek tehát most ez a száraz, hideg és rideg- feleselés? Es ha „időhöz, meg föltételekhez, vagyis az állam biztosságához van kötve az, mit ő felség-e határozottan úory sem tagadott meg," sőt „azt nyiltan teljesíteni igért:" minek akkor, ismételve kérdem, ez a fölhevülés és feleselés ? kivált, ha csalhatatlan igazságnak valljuk és ösmérjük mindnyájan azt, hogy az állam biztossága a legfőbb életkérdés minden birodalomra nézve ? „Hogy alkotmányunkon kívül állván — mint a fölirat mondja — a törvényhozásnak alkotmányos jogát gyakorolnunk nem lehet:" erre nézve, Cziráky gr. ő nagyméltóságával kezet fogva, magam is azt mondom, hogy ez minket épen nem tartóztathat semmiben is, mert ha nem lehet jelen helyzetünkben törvényeket alkotnunk, ámde lehet törvényjavaslatokat készítenünk, melyek azután, mihelyest a fejedelem és a nemzet érdekei azokban mentve vannak, a törvényezikkek sorába lesznek beigtatandók. Ezen fölirat tizedik és tizenegyedik szakaszaiban nyiltan figyelmeztetünk arra, „hogy az államnak belviszonyai oly sok ideig ziláltak és annyira rendezetlenek, hogy alig lehet többé nyugodtan nézni mindazon eshetőségek elé, melyeket a külbonyodalmak és a ki nem számítható véletlen hozhatnak miránk;" utóbb pedig a fölirat arra kéri ő felségét : „nyújtson alkalmat és módot a megnyugtató kiegyenlítés eszközlésére." Már, mélt. | főrendek, épen azért, mivel az emiitett és napról napra növekvő veszélyeket nem látnunk lehetetlen, és mivel e már talán igenis közelben kifejlődhető eseményekre csak aereodalommal, sőt, merem ki' mondani, csak borzalommal lehet tekintenünk: j épen azért, mondom, nekünk is ama módhoz kel! lene nyúlnunk, melyhez maga ő felsége nyúlni I méltóztatott, midőn legkegyelmesebb leiratában, a I melyre most, fájdalom, ily ridegen készülünk vá! laszolni, egy — mondhatni — óriási lépéssel nemzeí tünk kívánalmaihoz közeledni keg-yeskedett, nyiltan | kimondván, hogy azon, oly hő kebellel sürgőit minisztériumot — a melytől még most is annyi kebel idegenkedik, ha szabad említenem — igenis meg | fogja adnia magyarnemzetnek, mégpedig, mielőtt | az 1848-ki törvényeknek, mind a két részről égető j szükség parancsolta revisiója megtörténnék. Már, nagymélt. főrendek, ennél nagyobb közeledést, tekintve az előbbi legkegyelmesebb leiratokat, ő felsége ami nemzetünk irányában alig mutathatott. | Tette pedig ezt a magyar nemzet lovagiasságá| ban és becsületességében helyzeti bizalmánál fog| va. Azért szerettem volna én is kimondhatatlanul, ha az előttünk lévő fölirat épen most, Európának, I mely most ránk nagyon is ügyel, füle hallatára nemzetünknek viszontbizalmát szintén kiemelte volna: mert midőn fölülről annyi bizodalom közeledett mifelénk, természetesnek tartotta volna akkor nemde mindenki, hahogy, a mostani rideg i hangulat helyett, említés tétetik őseinknek amaz egykori gyönyörű és lovagias fölszólalásáról: „Vitám et sangvinem !" és meg-mondatik: „Áldozunk urunk királyunknak mindent, ha kell!" Mert legyünk csak őszinték. Ha az állam bizj tossága megalapítva nincsen; mondjuk ki bátran, ! ha mi az általunk annyira követelt jogfolytonos| ságot és annak utolsó morzsáját is megkapnak: mi hasznát vennők mi annak, állambiztosság nélkül? Zie adja az Isten, óh ne adja, de a mely perczben államunk biztossága megrendülne, ugyanazon perczben jogaink is megrendülnének; államunk összeomlásával pedig jogainknak is örökre végok lenne! Ments # meg Isten valóban, hogy ezen osztrák birodalmat és fejedelmünk trónját bármi szenj vedély tönkre tegye, mert ugyanazon perczben gyönyörű és dicső nemzetünknek is örökre vége vagyon. Megmutatta, igenis, maga a tapasztalás, jelesül a bús és szomorú mohácsi vész után, hogy zsenge nemzetünknek, Európa közepett, hová őseink egykor szerencsésen bevergődtek, más nemtője nem akadt, mint Ausztria. Ezzel kell tehát ezután is élnünk és halnuk, mert, bármi érdek szakítson el minket Ausztriától, azonnal végünk lesz, és rohamban fog egymás után jó'ni ránk a vész, enyészet, engesztelhetetlen végzet, bús és hirtelen halál,
