Főrendiházi napló, 1861. I. kötet • 1861. ápril 6-1861. augusztus 22.

Ülésnapok - 1861-6

m VI. ülés. 1861. június 18-án. ben a real-unio; s akár hányszor hivatkozunk a törvény betűszerinti tartalmára, annak históriájára, vagy szellemére : feleletök mindig csak ugyanaz : „de bizony real-unio." Igaz, hogy ily makacsság ellen nehéz argumentumot találni, s ha amaz okmányról nem akarjuk elhinni, hogy valami büvésziromány, melyből az egyik kiolvashatja a feketét, inig a másik a fehéret : gondolkodni kell, mi lehet tehát az oka, hogy oly makacsul állítják, hogy benne van a real-unio, mikor az benne nincs ? Minél tovább gondolkodik az ember, végtére, ha csak az egészet puszta makacsságnak tekinteni nem akarja, azon meggyőződésre jut, hogy ab asvetis non fit passió. Hiszen megszokták már ők a német doeumentumok értelmét máskép magyarázni, mint a hogy az azokban bennfoglaltatik. Azt hiszik, hogy a sauctio pragmatica is egy ezer forintos bankjegy melyen az áll, hogy előmutatójának a bank ezer forintot fizet ki; pedig nincs osztrák, ki ez alatt egyebet értene mint azt, hogy biz az kifizettetni nem fog. Meglehet, hooy ily módon akarják magyarázni a sauctio pragmaticát is, valamint Ferencz császárnak amaz assecurationális diplomáját is, melyet 1804-ben, s más alkalommal is, a magyar nemzethez menesztett. De azt mondják talán némelyek, hogy ha a sanetio pragmatica betűszerinti értelme nem tartalmazza is a reál-uniót, hát a praxis magyarázta azt ekkép. Csodálatos, hogy ezen Verböczytöl annyira irtózó nép most az egyszer Verböczyben búvárkodik s elmélkedik, hogy Magyarország regnum consvetudinnrium, hol a szokás törvényt ront és bont, s alkot is; ámde, ha annyira tanulmányozzák Verböczyt, miért nem akarják megtanulni annak másik részét is, melyben kirnondatik, hogy a consvetudo csak ugy jut törvényes erőre, ha a törvényhozó hatalomnak másik fele, a koronás fejedelem, vagy más esetben a populus Verböczii, mely most az egész nemzet, abba nyíltan vagy hallgatva beleegyezik. Azon praxist, melyet szeretnek szintén felemlíteni, hogy t. i. 1848. előtt a carnerális jövedelmek, valamint a körmöczi aranyok is az országból kivitettek, a harminczadok pedig akk ">p rendeztettek, hogy Magyarországnak elszegényednie, Ausztriának pedig gazdagodnia kellett, azért hogy az általuk igazságosnak állított adót helyettünk is fizethesse, — ezen praxist az ország soha helyben nem hagyta, s ez a dietalis actákban foglalt száz meg száz gravamenekből kitetszik, a melyekre a fejedelmek csak uj Ígéretekkel válaszoltak, vagy pedig szempillantásnyi lehetlenséggel mentegetőztek, s igy a gravameneknek alaposságát maguk is elismerték; de ezen praxis soha sem volt más mint visszaélés, a visszaélés pedig sem itt, sem egyebütt a világon, törvényt nem alkothat, sem le nem ronthat, sem nem magyarázhat. (Helyes.) Harmadik argumentumuk, hogy Ferdinánd császár 1848-ben alkotmányt adván, lemondott azon jogról, miszerint a hozandó törvényekre, az Ausztriáhozi viszonyokra nézve Magyarországgal kizárólag alkudozhatott, s az ő tudtuk s hozzájárulásuk nélkül egyezkedhetett volna. Erre igen-igen nagy ékesszólással, s bámulandó praecisióval felelt gr. Forgách kanonok úr. Én még csak azt akarom hozzátenni, hogy kérdést intézzek a lajthántúliakhoz, hogy hát nekik ki adta azon praesumtiv jogot, miszerint köztünk s fejedelmünk között az ö beleegyezésök nélkül egyezkedés ne történhessék? Váljon Ferdinánd császár? — De hiszen az ausztriai császár a magyar királyi jogokat el nem ajándékozhatja. — Vagy hát Ferdinánd, mint magyar király ? Igen de a magyar királyi jogok megoszthatlanok s elidegenithetlenek. — Hinnem kellene tehát, hogy azt képzelik maguknak, miképV.Ferdinánd nem Ferencz József császár O Felsége kedvéért, hanem az ő kedvökért mondott le a trónról, s igy rajok ruházta át a királyi jogokat, s igy már most zavarba kell jőnünk, hogy tulajdonkép kit kell tehát megkoronáznunk : Ferencz-Józsefet-e, vagy talán a bécsi Reichsrathot egyetembe, vagy annak egyik, vagy in spécié, melyik tagját ? Mondják ezenfelül : ha nem volna is joguk beavatkozni, tehát a szükség ad nekik jogot arra. Ámde én ha elismerem is, hogy nagy argumentum a szükség, jogalapnak mégis el nem ismerhetem. Máskép állana a dolog, ha nélkülözhetlenségről szólanának. A nélkülözhetlenség sokat enged meg mi különben megengedve nem volna, Igy például : ha egy ébenhaló valakitől egy darab kenyeret ellop vagy erőszakkal elvesz, ezt a természet törvényei szerint vétkesnek, bűnösnek nem nézheti. Igy ha nélkülözhetlennek bizonyitnák be a real-uniót, akkor egészen más nézpont alá jőne a köztünk s közöttük létező viszony. Ámde, mily tekintetben volna nélkülözhetlen a real-unio ? katonai szempontból nem. Mert a história tanúsága szerint Buda várának visszaszerzése és védelménél sok ezernyi osztrák esett el Magyarország rónáin; de viszont számos magyarnak vérét itta a Rénus, a Mincio és Ticino folyó, hogy Bécs városa mentve legyen az ellenségtől. De talán igazságszolgáltatás tekintetéből szükséges a real-unio ? De hiszen az osztrákokra nézve tökéletesen egykedvű dolog a?, hogy a mi gyermekeink mikép osztozkodjanak, mikép örökösödjenek; hogy minő biró és mikép itéli el bajos ügyeinket. Ugy reánk nézve is tökéletesen közönyös, hogy mit néznek ők magán-igazságjogi tekintetben az igazság mértékének és mit nem. E részben tehát, átalában véve, nem lehet nélkülözhetlennek nézni a real-uniot. De végtére talán financziális tekintetből okvetlenül szükséges ? Itt már csak distinctioval hiszek a dologra felelhetni. Ha az ausztriai financziáknak jelenlegi rósz állapotát tekintem, el kell ismernem, hogy ez.ken segíteni kell, valamint elismeri az egész ország is. De miután az eddig történt alsó- és felsőházi