Főrendiházi napló, 1861. I. kötet • 1861. ápril 6-1861. augusztus 22.

Ülésnapok - 1861-5

V. ülés 1861. június 17-én. 35 Mindezeket komolyan megfontolva, én azon őszinte és tán toritkatlan ragaszkodásomnál fogva, melylyel a fölséges ausztriai uralkodóház iránt viseltetem, és viseltetni mindig akarok, — azon hő óhajtásomnál fogva, melylyel honunknak erős kormányt, szilárdul álló trónt, a magyar nemzet múltjával s alkotmányos életével szorosan összeforrt törvénykönyvünk lapjain, oly gyakran a tisztelet és hála kifejezésével emiitett dynastiának békés, biztos, a nemzet bizalmától hordott s népboldogító kormányzást kivánok, melylyel a pragmatica sanctiot — nemzeti függetlenségünk, önállásunk fönntartása mellett — a birodalmi kapcsolatot megőriztetni, mindezek ellenségei kezéből pedig egy veszedelmes fegyvert kiragadtatni kivánok, — az 1848. törvények keletkezési körülményeiből fölmerülhető hiányok elhárítására nem azoknak a rögtönözés vagy feleröszakolások fejében való ignorálását, s alkotmányellenes utoni megsemmisítését, hanem alkotmányos utón való megváltoztatását, kijavítását, a nemzet valódi szükségeihez mért módosítását kívánom. Mely átalános kitérés után visszajővén különös tárgyamhoz, az Erdély uniójára vonatkozó 1848-ki törvényeket a fölhozott ellenvetés átelk-nében nem féltem, mert maga az unió létesítésére irányzott törekvéseknek rövid tör éneti vázlata bárkit is eléggé meggyözhetend arról, hogy ezen a nemzetélet legrégibb múltjában gyökerező törvény elhamarkodottnak, s bármily terrorismus hatása alatt keletkezettnek épen nem állittathatik. Alig szakadt el ugyanis a mohácsi vész és közvetlen következései folytán Erdély, mint külön fejedelemség, Magyarországtól, s máris fölébredt a közös eredet, a sok százados együttlét, közös alkotmányos élet, jó és bal szerencse, közös szenvedések és dicsőség emlékezetében gyökerező érzete az összetartásnak, s bárha az isteni gondviselésnek tetszett az egymástól elszakadt két nemzetrésznek sorsát, évszázadokig egymástól ebérö utakon vezérleni, melyekhez azokat az idöszerinti érdekeik kötve tartották, még sem halt ki soha a nemzet kebléből, sőt időről időre hatalmasban föl-föllobba ",t a viszontegyesülési v&gy, magán a törvényhozás, fejedelmi szerződének és intézkedések mezején igyekezvén újra létesíteni a dicső múltból átderengő egykori nemzet és ország egységét. így már az Erdélynek voltakcpcni elszakadását ugyan megelőző, de a későbbi visszacsatlási törekvéseknek sok tekintetben alapul szolgáló és a nagy honszakadás irányában mindenesetre uiiionali? irányú 1538 ki nagyváradi békekötésben, mely Zápolyának erdély- és magyarhoni birtokát biztositá, meghat.ároztatott, hogy Zápolya halála után a korona minden melléktartományokkal eg)ütt Ferdinándra visszaszálljon, és megszűnjék a szakadás, mely egy honrészt a másiktól elválasztá. — Az 1542-ki deczember 29-én Ferdinánd király és "Zápolya Jánosnak özvegye Izabella közt létrejött, és a gyalui várban aláirt szerződés, a már különvált Erdélynek Magyarhonnali egyesülését nyíltan elrendeli, kikötvén, hogy Izabella fia, János Zsigmond, a Szepességet berezegi czimmel, Izabella pedig évi tizenkétezer darab aranyat nyervén, az általa bírt minden magyar- és erdélyhoni várakat és városokat Ferdinándnak adja által. E szerződésnek sikeresitésére később komoly lépések történvén, 1544-ben Martinuzzius Ferdinánd nevében Erdély kormányának élére állíttatott. De mindamellett csakis hét esztendő múlva létesült bárha csak rövid időre, az egyeshés, midőn Izabella Martinuzzi szüntelen sürgetései folytán Erdélyről Ferdinánd javára lemondván, fia számára Oppeln, Ratibor, Sagan és Frebus sziléziai herczegségeket, maga számára jegyajándoka fejében százezer darab aranyat nyert, s az általa birt Erdélyt s magyarhoni részeket Ferdinánd hatalma alá valóban visszabocsátotta. Mi fölötti örömüket Magyarországnak az 1552-ki hongyülésen jelenvolt karai kifejezvén, hálásan elismerik : „qifod Sacra Regia Majestas tandem Transylvaniam divina benignitate in manus suas receperit, et regnum omne ad unionem redegerit." (Tetszés.) De megszakadván ismét a honnak egysége, az ennek visszaállítása utáni hő kívánat nem szakadt ki a haza fiainak kebeléből, melynek kifejezést adtak az 1595-ki országgyűlésen egybegyűlt rendek, a második törvényezikkben azt határozván : „ut ipsa Transylvania non in alterius, quam Suae Majestatis, ejusque successorum Hungáriáé Regum ditionem et potestatem tamquam verum etinseparabilemembrum, absque ulla controversia pervenire debeat." Minek teljesülési reménye azonban csak egy század után Erdélynek a fölséges uralkodóházhoz való visszajutásával derült föl. Ezt előkészitendő kimondja az 1688-ki május 9-én kötött Teleki-féle szerződés Erdélynek Magyarországhoz való visszamenését, ugyanezt teszi az 1693-diki ápril 24-én kelt s az erdélyi főkormányzóhoz intézett legfelsőbb utasítás előszava is; — az ugyanezen évnek május 14-én kiadott leiratában pedig I. Leopold sürgeti, hogy legalább egy cancelláriája legyen a két országnak, mi azonban ismét csak egy század után t. i. II. József császár által létesíttetett. Visszajővén Erdély a felséges osztrákház birtokába, az unió ugyan létre nem jött, talán magasabb kormánynézetek, és magának Erdélynek messzebb terjedő szabadságaira való féltékenysége miatt, azonban élt mindig az összeolvadásnak érzete a keblekben, mely az 1741-ki országgyűlés 18-ik törvény czikkéből is igy szól ki : „Publicis etiam constitutionibus Regni inserendum resolvit benigne Sacra Regia Majestas, quod Transsylvaniám veluti ad regni Hungáriáé sacram coronam pertinentem tam Eadem quam successores sui, qua Reges Hungáriáé possidebunt." De ha az idézettek tanúskodása szerint soha nem hiányzott a két hon összeolvadásának időről dőre tettben mutatkozó érzete a nemzet életében, hathatósabban nyilvánult ez II. József halála után a két honszerte felmerült igyekezetben, Erdélynek Magyarországgal való szorosabb egyesülését eszközölni,