Felsőházi irományok, 1939. V. kötet • 219-320., V-VII. sz.

Irományszámok - 1939-285

S85. szám. 391 büntetési keretet állapít meg, amely a legsúlyosabb esetekben is kielégítő lesz. Az indokolásnak ebből a fejtegetéséből az a következtetés látszik levonhatónak, mintha az aktív vesztegető a közhivatalnok által elkövetett passzív megvesztegetés részesének a jövőben nem lenne minősíthető. Meg kell azonban jegyezni, hogy a büntető törvénykönyv miniszteri indokolásának is tulajdonítható volt olyan értelem, amely a részesség alkalmazását a megvesztegetés körében kizárta ; a bírói gyakorlat mindazonáltal nem fogadta el az indokolás vonatkozó tételeit és a részesség szabályait — az előadott körben — megvesztegetés esetében is alkalmazta. Ennek lehetősége tehát a javaslat törvényerőre emelkedése esetén sem tekinthető kizártnak. Amint arra a bizottság már reámutatott, a javaslat 1. §-ának elemei lényegileg azonosak a Btk. 470. §-ának tartalmával. A közhivatalnok fogalmát azonban most már nem a Btk. 461. §-a határozza meg, hanem az 1940 : XVIII. t.-c-nek a Btk. 461. §-a helyébe lépett 3. §-a, amelyre a javaslat 1. §-a helyes utalással föl is hívja a figyelmet. Minthogy az 1940 : XVIII. t.-c. 3. §-ában megállapított meghatározás lényegesen tágabbkörű a Btk. 461. §-ában foglalt körülírásnál, a vesztegetés köre is bővül, bár a bírói gyakorlat eddig is kiterjesztően értelmezte a közhivatalnok fogalmát és ebben a vonatkozásban is eltért a Btk. miniszteri indokolásában hangsúlyozott elvektől. A javaslat 1. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint jelentéktelen, múló érzéki élvezetet nyújtó ténykedések nem megfelelő eszközei a megvesztegetésnek. Ezt az álláspontot a bizottság nem osztja és magáévá teszi a képviselőház igazságügyi bizottságának jelentésében foglalt azt a fölfogást, hogy meghatározott körülmények esetében érzékinek nevezhető élvezetet is lehet a megvesztegetés alkalmas eszközének tekinteni. A megvesztegetés alkalmas eszköze ugyanis minden olyan előny lehet, amely a közhivatalnok befolyásolására alkalmas. Márpedig egyáltalán nem tekinthető kizártnak, hogy olyan közhivatalnok, aki bármilyen nagyösszegű anyagi előnnyel sem közelíthető meg, érzéki kísértésekkel szemben kevésbé ellentálló. Erre az álláspontra helyezkedett egyébként a bírói gyakorlat is, ''amidőn az előny fogalmát — bár más vonatkozásban — a múló érzéki élvezetre is alkal-. mazhatónak találta (886. sz. Elvi Határozat). A közhivatalnok büntetéséről, vagyis az u. n. passzív megvesztegetésről szóló 2. §. első bekezdése, lényegét tekintve, ugyanazt a cselekményt bünteti, amelyet a Btk. 465. §-a első bekezdésének második tétele szabályoz, vagyis a közhivatalnok által kötelességszegés fejében történt ajándékelfogadást. Míg azonban a Btk. idevágó rendelkezése a cselekményt két évig terjedhető fogházzal bünteti és ehhez képest vétségnek minősíti, addig a javaslat 2. §-ának első bekezdése értelmében a cselekmény bűntett és öt évig terjedhető börtönbüntetés alá esik. A 2. §. harmadik bekezdése két minősített esetet állapít meg és mindkettőre 10 évig terjedhető fegyházat szab. E két eset közül az első a fontosabb ügyekben intézkedésre hivatott közhivatalnok, úgyszintén a más közhivatalnok által különösen fontos kötelesség tekintetében elkövetett passzív megvesztegetés esete. A bírót és a vádhatóság tagját maga a javaslat minősíti fontosabb ügyekben intézkedésre hivatott közhivatalnoknak. A szigorúbb minősítés megállapítása érdemben helyes, azonban a jogalkalmazás terén bizonytalanságra vezethet annak eldöntése, hogy kit kell fontosabb ügyekben intézkedésre hivatott közhivatalnok alatt érteni, illetve, hogy melyek a közhivatalnok különösen fontos kötelességei. Ugyancsak 10 évig terjedhető fegyházat állapít meg a 2. §. harmadik bekezdése arra a közhivatalnokra, aki a megvesztegetés hatása alatt hivatali kötelességszegést követett el és ezzel súlyos kárt okozott. A most ismertetett harmadik bekezdés felöleli a büntető törvénykönyv 467.