Felsőházi irományok, 1939. II. kötet • 58-108. sz.
Irományszámok - 1939-62
34 62. szám. Abból a célból, hogy az ily címeken igazolatlanul elszámolt összegek feltétlenül megadóztattassanak, célszerűbbnek tartottam azokat a tantiemadó alapjának kimunkálásánál számításba venni, mert ennek az adónak keretében a kifizetett összegek akkor is adó alá kerülnek, ha a vállalat üzleti eredményét veszteséggel zárja. A mérlegszerű nyereséghez hozzáadandó tételek közé vettem fel a nyugdíjalapokra juttatott, de a nyugdíjfizetési kötelezettséggel arányban nem álló, valamint a családi jellegű vállalatok részvényesei, illetőleg tagjai nyugellátását biztosító alapok létesítésére és gyarapítására fordított összegeket. Minden további vizsgálat nélkül megadóztatni javasolom a külföldi vállalat, anyaintézet, vagy telep, továbbá a külföldi holding-társaságok üzleti költségeiből a belföldi telepre, vagy érdekeltségi vállalatra áthárított összegeket s ezzel kapcsolatban nagyobb körültekintéssel kívánom kezeltetni a szóbanforgó külföldi vállalatok által a belföldi vállalatra áthárított igazgatási és ellenőrzési költségeket. Gátat kívánok vetni a külföldre kifizetett szabadalmi és hasonló természetű díjak korlátlan összegben való elszámolása elé is, mert az e tekintetben szerzett tapasztalatok azt igazolják, hogy az ily címen kifizetett összegek jelentékeny része legtöbbször nem egyéb, mint a szabadalmat átengedő érdekeltség részére juttatott nyereségrészesedés. A társulati adó alá tartozó vállalatok megadóztatásának egyik legnehezebb kérdése az értékpapírok, továbbá az anyagkészletek és áruleltárak árfolyamának, illetőleg értékének ingadozásából származó különbözetek adójogi kezelése. Ez a kérdés a társulati adó eddigi reformjai során ismételten szabályozás alá került, az eddigi megoldási módok egyike sem volt azonban olyan, amely a kérdést mind a kincstár, mind az érdekelt vállalatok szempontjából egyformán igazságosan, megnyugtató módon rendezte volna. Az 1922 : XXIV. t.-c. előtt érvényben volt rendelkezések szerint a kincstár azt az értékpapírt, amelynek tőzsdei árfolyama csökkent, a beszerzési áron értékelte és viszont nem fogadta el nyereségnek azt az értéktöbbletet, amellyel az értékpapír a piacon bírt és amelyet a vállalat a tőzsdei árfolyam alapján a kereskedelmi törvény rendelkezései szerint már könyveiben is elszámolt. Az 1922 : XXIV. t.-c. ezt a gyakorlatot azzal az indokolással változtatta meg, hogy az állandó hullámzásnak adózás szempontjából való nyilvántartása nagy munkát és körültekintést igényel és sok esetben állandó vitára vezet. Az új és az 1927. évi 400/P. M. számú hivatalos összeállításban is fenntartott szabályozás lényege az volt, hogy a kincstár adózási szempontból egyfelől megengedi azt, hogy a vállalat azt az értékpapírt vagy árut, amelynek forgalmi értéke a beszerzési árnál alacsonyabb, a forgalmi áron értékelhesse, másfelől pedig nem kívánja az árak csökkentése következtében egyszer leértékelt, de értékükben újból emelkedett vagy új beszerzéseknél a beszerzési árnál magasabb értékkel bíró értékpapíroknak és áruknak a forgalmi áron való értékelését. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a vállalat a még nem realizált nyereségeket nem köteles kimutatni, de ugyanakkor joga van ahhoz, hogy a még nem realizált veszteséget elszámolhassa, mérlegszerű nyereségét azzal csökkenthesse. Véleményem szerint az 1922 : XXIV. t.-cikket megelőzőleg érvényben volt rendelkezésekben több volt a következetesség, mint az azt követő törvényes szabályozásban, mert a kincstár érdekeinek védelmében egyfelől nem engedte meg a még nem realizált veszteségek elszámolását, de ugyanakkor az adózó vállalat érdekeinek védelmében nem kívánta a még nem realizált nyereségek kimutatását sem. Minthogy azonban ez a szabályozás ellentétben állott az 1875 : XXXVII. t.-c. 28. §-ának azzal a rendelkezésével, hogy a leltár és mérleg összeállításánál
