Felsőházi irományok, 1939. II. kötet • 58-108. sz.
Irományszámok - 1939-62
62. szám. 29 tiltó rendelkezést állapított meg s ezzel azt az álláspontot foglalta el, hogy minden üzletév eredménye önmagában külön-külön szolgáltatja az adóalapot. Ez a törvény egyébként teljes mértékben igyekezett a kétszeres adóztatást elkerülni, kimondván, hogy azok a jövedelmek, amelyek más adónemek alá is tartoznak, az adóköteles nyereség kimunkálásánál figyelmen kívül hagyandók, viszont azokat a kiadásokat, amelyek más hozadéki adó alá tartozó jövedelmek megszerzése érdekében merültek fel, a mérlegszerű nyereséghez hozzá kell számítani. Ez annál inkább indokolt volt, mert a jövedelemadóról szóló 1909 : X. t.-c. rendelkezései szerint a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok összes jövedelmeik után jövedelemadó fizetésére is köteleztettek volna. Az 1909 : VIII. t.-c. azonban 1917. évi január 1.-vel már csak az időközben alkotott 1912 : LVII. és 1916 : XXXIV. t.-cikkekben foglalt lényeges módosításokkal lépett hatályba. Az utóbbi törvény volt az első, ^mely azt célozta, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok összes jövedelme a társulati adó keretében kerüljön adóztatás alá. Ennek a célnak az elérése érdekében — az 1909 : VIII. t.-c. rendelkezéseinek módosítása mellett — a társulati adó kulcsát is lényegesen felemelte, mert az 1914 : XL VI. t.-c. már korábban elejtette a jövedelemadóról szóló 1909 : X. t.-c-nek azt a rendelkezését, hogy a vállalatok összes jövedelmük után jövedelemadót is kötelesek fizetni. További gyökeres újítást jelentett a törvénynek az a rendelkezése, amely az eddig egységes adókulcs helyett — az ipari vállalatok és szövetkezetek kivételével — a vállalat jövedelmezősége alapján, a nyereségnek a saját tőkéhez való aránya szerint rétegesen emelkedő adókulcsot állapított meg. A világháború alatt egyre fokozódó hadikiadások természetszerűleg szükségessé tették a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóterhének növelését is. Az adó alapjának kimunkálására vonatkozó törvényes rendelkezések szigorítása helyett azonban a törvényhozás a már érvényben levő szabályok alapján kimunkált adóalapnak külön adóval való megadóztatását, valamint a rendes adókulcsok alkalmazásával kiszámított adónak pótlékolását határozta el. Az előbbi célt szolgálta a hadinyereségadóról szóló 1916 : XXIX. t.-c, az utóbbit pedig a hadipótlék kivetését szabályozó 1918 : IX. t.-c. Az 1922. évi adóreformot megelőzőleg az 1920 : XXIII. t.-c. és az 1921 : XVIII. t.-c. a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójára vonatkozó törvényes rendelkezéseket tovább módosították, minek következtében már hét törvény foglalta magában azokat a jogszabályokat, amelyek alapján a vállalatok kereseti adója kiszámítandó volt. Az 1922. évi adóreform során a társulati adóról szóló 1922 : XXIV. t.-c az adóköteles nyereség kimunkálását szilárdabb alapokra fektette és az adóköteles nyereség fogalmát a tényleges üzleti eredmény fogalmával igyekezett azonossá tenni s ezért a vállalat titkos tartalékainak adómentes kezelését lényegesen megszigorította. Megszüntette továbbá a föld- és házadó alá eső jövedelmek, a kölcsönkötvények, záloglevelek kamatainak, a részvények osztalékainak, valamint a pénzintézeti kamatoknak részleges adómentességét is. Ezekkel a rendelkezésekkel szemben azonban a törvény adómentességben részesítette a látszólagos nyereségeket. Ezt az adómentességet azzal a rendelkezéssel biztosította, hogy az anyagok, áruk és értékpapírok évvégi értékelésénél az előző évi készletnek megfelelő mennyiségek ugyanolyan értékben voltak, felvehetők, mint az előző évben, a többlet pedig beszerzési vagy előállítási áron, avagy az évvégi alacsonyabb forgalmi értékben, sőt az áruknál és anyagoknál az értékelés az évvégi forgalmi érték 80%-ában is történhetett. Ez a szabályozás abból az elgondolásból indult ki, hogy változatlan készletek, illetőleg mennyiségek mellett nincs nyereség, mert
