Felsőházi irományok, 1935. V. kötet • 210-254., III. sz.

Irományszámok - 1935-214

214. szám. 15 a mentességet nem sorozza a területenkívüliségi jogok közé, mert a területenkívüliséget természetes személyhez fűződő olyan kiváltságnak tekinti, amely jogi személyekre, tehát magára az államra nem vonatkozik. Ebből az eltérő jogi felfogásból eredő kétség eloszlatása teszi tehát szükségessé azt^ hogy a javaslat 1. §-a a területenkívüliséget és személyes mentességet élvező személyeken kívül a külföldi államot külön megemlítse. A javaslat 2. §-a arról az esetről szól, amidőn a kiváltságot élvező személy nem fél gyanánt, hanem más minőségben vesz részt az eljárásban. Idetartozik különösen az az eset, amidőn tanuként kellene kihallgatni olyan személyt, akinek kiváltsága kizárja vagy korlátozza azokat a hatósági intézkedéseket, amelyek a tanuk megidézésére és kihallgatására vonatkoznak. A Pp. 290. §-a, a Bp. 200. §-a és a Kbp. 192. §-a a tanukkal kapcsolatban kifejezetten utal a területenkívüliségre és a személyes mentességre. Természetesen azokban az esetekben, amikor a kiváltságot élvező személy az eljárásban nem mint fél, hanem más minőségben vesz részt, nincs szükség az eljárás felfüggesztésére, hanem a hatóság csak abban az irányban van korlátozva, hogy a kiváltságot élvező személy ellen irányuló intézkedést nem tehet és határozatot nem hozhat főfelügyeleti hatóságának határozata előtt. A javaslat 3. §-a tartalmazza mai jogrendszerünkben már ismeretes azt a szabályt, hogy a területenkívüliség és személyes mentesség fennállása és terjedelme felől a kormányhatóság határoz, amely határozat kötelező az eljárt bíróságra vagy más hatóságra is. Ez a rendelkezés egyaránt vonatkozik arra a két esetre, amidőn a kiváltságot élvező személy fél gyanánt vagy más minőségben, például tanuként vesz részt az eljárásban. A javaslat 3. §-ának szövege fennálló jogszabályainktól (Pp. 9. és Bp. 31. §.) abban tér el, hogy az eljáró hatóság főfelügyeleti hatóságának a külügyminiszterrel egyetértésben kell határoznia, holott mai jogszabályaink csakis a főfelügyeletet gyakorló miniszter hatáskörébe utalják a döntést. Alig szorul bővebb indokolásra, hogy a külügyminiszternek bevonása nemcsak kívánatos, hanem szükséges is ezekben a kérdésekben, mert az ő állásfoglalásának ismerete és a döntéshez szükséges adatok megszerzése nélkül sok esetben a főfelügyeletet gyakorló miniszter nem is lehetne abban a helyzetben, hogy ezekben a kérdésekben határozhasson. Egyébként is szükséges, hogy a külügyminiszternek tudomása legyen az ilyen tárgyú, minden esetben nemzetközi vonatkozású, gyakran nagy horderejű határozatokról. A javaslat 4. §-a kivételt állapít meg az 1. és 2. §-ban foglalt rendelkezések alól, amidőn kimondja, hogy az eljáró hatóságnak csak kétség esetében kell főfelügyeleti hatóságához fordulnia akkor, ha konzuli alkalmazottnak olyan személyes mentességéről van szó, amelynek kereteit és terjedelmét nemzetközi egyezmény vagy más írott jogszabály határozza meg. Ebben a körben tehát a javaslat teljesen fenntartja ma érvényes jogszabályaink rendszerét, mert mellőzhetőnek látja, hogy a kérdést minden esetben a főfelügyeleti hatóság elé terelje, hanem a határozást csak akkor utalja felsőbb döntésre, ha az eljáró bíróságnak vagy más hatóságnak kétségei vannak. Ennek az eltérő rendelkezésnek indoka pedig az, hogy a külföldi államokkal kötött és törvényben vagy rendeletben közzétett barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződések vagy konzuli egyezmények rendszerint teljes részletességgel szabályozzák a konzulokat és a konzuli tisztviselőket megillető személyes mentesség körét és terjedelmét, a bíróságoknak és más hatóságoknak tehát írott jogszabály áll rendelkezésükre, amelyből teljes tájékozódást szerezhetnek és csak kivételesen állhat elő annak szüksége, hogy a jogszabály hiányossága miatt vagy szövegének