Felsőházi irományok, 1931. VI. kötet • 282-315. sz.
Irományszámok - 1931-287
287. szám. 119 a közös vagyon ügyvitele tekintetében szabályok alkotására kötelezte, az erdőrendészeti hatóságot pedig a közösségekkel szemben vagyonfelügyéleti beavatkozásra is feljogosította. Az idézett törvénynek ezek a rendelkezései az életben igen jól beváltak, de nem bizonyultak megfelelőknek abban a tekintetben, hogy a megszervezett közösségeket nem változtatták át jogok, szerzésére és kötelezettségek vállalására képesített jogi személyekké. A tulajdonostársak összeségét képviselő közgyűlés ugyanis a közös erdő állagával nem rendelkezhetett, azt meg nem terhelhette, sem fel nem oszthatta és a tiszta jövedelem felhasználása felől sem határozhatott. Ezekben az ügyekben a törvény nem a többségi elvet juttatta érvényre, hanem minden ilyen irányú rendelkezés érvényességéhez továbbra is valamennyi társtulajdonos külön-külön hozzájárulását követelte meg a magánjog szabályai szerint. A törvénynek ez a rendelkezése bénítóan hatott a közösség gazdálkodására és vagyonkezelésére, mert a közös erdőben szükséges munkálatok végrehajtása, gazdasági beruházások, kiegészítő területek szerzése és a birtokossági tagok egyetemes érdekét szolgáló más célok megvalósítása a legtöbb esetben leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött a miatt, mert a szükséges anyagi eszközök előteremtéséhez valamennyi tulajdonostárs hozzájárulását megszerezni nem lehetett. Hiányosak az 1898 : XIX. törvénycikknek a birtokosságok állandó ellenőrzésére vonatkozó rendelkezései is, mert a felügyelő hatóságnak —• az ellenőrzési jog szűk keretei között •— nem nyújtanak módot arra, hogy a közös tulajdonosok vagyonkezelése körében előforduló mulasztásokat és rendszertelenségeket szükség esetében hatályosabb eszközök alkalmazásával is gyökeresen megszüntesse. A némely kincstári ingatlanok eladásáról és illetőleg elcseréléséről szóló 1913 : XXXIII. t.-c. 9. §-a a felsorolt hiányokat részben pótolta, amennyiben kimondta : »hogy a közös birtokosok gyűlése az összes közös birtokosokat megillető szavazatoknak kétharmadrésznyi többségével és a földmívelésügyi miniszter jóváhagyásával a közösen használt erdőt és kopár területet vagy egy részüket, ha a közös birtokosok összeségének nyilvánvaló érdeke követeli, értékének megfelelő vételárért eladhatja vagy oly ingatlannal, amely legalább is egyenlő értékű, elcserélheti . . .« Kimondta továbbá azt is, hogy : »a közös birtokosok gyűlésén kivül a közösen használt erdő és kopárterület felől a közös birtokosok összesége egyáltalában nem rendelkezhetik«, továbbá, hogy : »a közös birtokosok gyűlésének rendelkezése az összes érdekeltek irányában hatályos«. Ezek a rendelkezések az 1898 : XIX. törvénycikk hiányosságain némileg javítottak ugyan, de a vagyonfelügy életi jog hatályosabb kiterjesztése, a közös erdő és egyéb ingatlan megterhelése, a birtokosság feloszlása és a tiszta jövedelemnek a többségi akarat szerint való felhasználása továbbra is szabályozatlan maradt. Már az osztatlan közös legelőkről szóló 1913 : X. törvénycikk megalkotásánál, amely a közös legelők tekintetében a tulajdonostársak szervezkedését és gazdasági ügyvitelét, valamint a hatósági felügyeletet helyes alapokon szabályozza, felmerült az a kérdés, hogy az 1898 : XIX. t.-c. II. címének hiányait nem lehetne-e úgy pótolni, hogy az 1913 : X. törvénycikkben foglalt szabályozás a közös erdőkre is kiterjesztessék, ami annál könnyebben volna lehetséges, mert a közös erdő rendszerint ugyanazokat a tulajdonostársakat illeti, akik a közös legelőben is részesek. Az 1913 : X. törvénycikk általános indokolásának XI. pontja azonban rámutatott arra, hogy a közös legelőkre vonatkozó rendelkezéseknek a közös erdőkre való egyszerű kiterjesztése nem lenne okszerű, mert ebben az esetben az eddigi nagy fáradsággal végzett és a gyakorlatba már eredményesen ' átvitt szervezési munkálatokat kellene minden kényszerítő szükség nélkül megsemmisíteni. Rámutatott az indokolás továbbá arra is, hogy a kiterjesztés helyesen csak az idézett törvény több irányú megváltoztatásával lehetséges ; a közös erdőkre vonatkozó szabályoFeJsőházi iromány. 1931—1936. V.T. kötet. 16
