Felsőházi irományok, 1931. VI. kötet • 282-315. sz.
Irományszámok - 1931-287
114 287. szám. nál az okszerűséget a legtöbb esetben teljesen figyelmen kívül hagyták, mert rendszerint nem elégedtek meg az erdő rendes hozadékával, hanem korlátlanul nyúltak magához a hozadékot szolgáltató faállománytőkéhez, mihelyt pillanatnyi anyagi helyzetük úgy kívánta ; továbbá mert tarvágást alkalmaztak ott is, ahol a talaj óvás és a felújítás érdekeire való tekintettel azt feltétlenül kerülni kellett volna ; végül, mert a vágásterületeket rendszerint még legeltetés ellen sem tilalmazták és a természetes felújulás hiányainak pótlásával nem törődtek. A helytelenül alkalmazott tarvágásnak, a felújítás elmulasztásának és a mértéktelen legeltetésnek pedig az lett a következménye, hogy a védtelen és a legeltetéssel meglazított termőtalajt a csapadék elsodorta, vízmosások keletkeztek, a természetes felújítás lehetőségének minden előfeltétele megsemmisült s a terület rohamosan kopárrá lett. Igaz ugyan,, hogy a hatóságnak ilyen esetekben már volt beavatkozási joga, ámde csak a hetedik esztendőben, amikor a vázolt károk szinte helyrehozhatatlanul már mind bekövetkeztek és a termőtalaj már jórészben elpusztult. Az erdők valóságos faállomány-tőkéje az erdőtörvény életbelépése idejében messze mögötte volt annak a szabályos faállomány-tőkének, amelynek az erdőkben okszerű gazdálkodás mellett meg kellene lennie, hogy a szabályos évi fatermést rendszeresen szolgáltathassa. Erdőtörvényünk ezt a kedvezőtlen helyzetet sem tudta megjavítani, sőt a helyzet e tekintetben még rosszabbodott, legfőképpen amiatt, hogy a fahasználatok a megengedhető mértéket rendszerint túllépték, mégpedig nemcsak a magánerdőkben, ahol a fahasználat korlátozására a hatóságnak semmiféle joga nem volt, de a korlátolt forgalmú erdőkben is, ahol a túlhasználatot szintén gyakran kellett engedélyezni, egyfelől azért, hogy a korábbi helytelen gazdálkodás idejéből származó kiritkult vagy túlkoros faállományok eltávolíttassanak és helyükre megfelelőbb faállományok telepíttessenek, másfelől azért, hogy a rendkívüli fahasználat jövedelmét a tulajdonos vagyoni elügyeletileg meghatározott hasznos befektetésekre felhasználhassa. A szabályos faállomány-tőke fokozatos apadásának további okát annak kell betudnunk, hogy a kihasznált területek helyes felújítására, a természetes felújulás hiányainak pótlására, valamint a fiatalosok kellő védelmezésére és ápolására •— különösen az üzemtervszerú kezelésre nem kötelezett magánszemélyek erdeiben — gondot nem fordítottak ; továbbá, hogy az erdőterületeket, sőt a vágásterületeket is legeltették még olyankor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy a legeltetés a talajban és a faállományban kárt fog okozni. Az alapbaj természetesen ebben a vonatkozásban is az, hogy erdőtörvényünk nem gondoskodott arról, hogy az erdőrendészeti hatóság az erdőfenntartás érdekében szükséges munkálatokat elrendelhesse és a kárt okozó mellékhasználatokat eltilthassa. Károsnak bizonyult a magánerdők használatának szabadsága amiatt is, mert erős ösztönzést adott arra, hogy a kötöttforgalmú erdőket magánkézre juttassák, mert az elidegenítés a legtöbb esetben kizárólag azért történt,, hogy azt magánkézen akadálytalanul letarolhassák vagy kiirthassák. A törvény helytelen alapelve miatt tehát még a kötöttforgalmú erdők állományát sem sikerült megóvni, már pedig a törvény megalkotóinak elgondolása szerint éppen ezek az erdők lettek volna hivatva az ország faszükségletét állandóan biztosítani oly mértékben, hogy külföldi fára ne legyünk ráutalva. Az a megkülönböztetés, amelyet erdészeti jogszabályaink a korlátolt forgalmú és a magánjellegű erdők között tesznek, erkölcsi tekintetben is káros volt, mert a törvénytiszteletet és a törvény előtti egyenlőség hitét rendítette meg főleg az úrbéres birtokossági és a közbirtokossági tagokban, akiknek azt kellett látniok, hogy amíg ők csekély kiterjedésű közös erdejük használatában a legszigorúbb korlátozások alatt állanak, addig a szomszédos magánerdőbirtokok tulajdonosai
