Felsőházi irományok, 1927. VIII. kötet • 235-257. sz.
Irományszámok - 1927-235
64 235. szám. Különben pedig nem oknélküli az az aggály, hogy a „visszaélés'', a „rosszakaratúság" és az okszerűség kérdésében sok véleményeltérés és viszály fog felmerülni. Itt jő tekintetbe az aláírási jegyzőkönyv 1. pontja, amely a „rosszakaratú jellegű" megkülönböztetésnek egyik esetét megállapítja. Az 5. cikk a nemzetközi személyforgalom lebonyolítására rendelt vonatokra és a közvetlen kocsikra vonatkozólag olyan követelményeket állapít meg, amelyek éppen nem okozzák azoknak az intézkedéseknek fokozását, amelyeket a személyforgalom érdekében Magyarország és a fejlett vasútüggyel biró államok —már a maguk érdekében is — megtesznek. Ugyanúgy ítélendők meg a 6. cikknek az áruszállításra vonatkozó határozmányai is. Ami a 8. cikk első bekezdését illeti, az illetékes és érdekelt hatóságoknak és időnkint megújuló értekezéseiknek kell majd a változó viszonyokhoz képest lehető könnyítésekről gondoskodniok. Ami pedig ugyanazon cikk második és a 9. cikk első és második bekezdését illeti, ezek értelmében semmiféle intézkedést se kell tennünk, mert úgy a vámügyi téren, mint a vasúti kocsik kölcsönös használata tekintetében régen megvalósítottuk mindazt, amit az Egyezmény illető határozmányai megkívánnak. Ami pedig a 9. cikk harmadik és negyedik bekezdéseiben valamely vasúti hálózat vagy valamely gördülőanyagállomány egységesítésére vonatkozólag foglalt határozmányokat illeti, ezek kötelező értelemben nem rendelkeznek, csupán indokoltaknak mutatkozó esetekre nézve a tárgyalásra való készséget igénylik. A vasúti kocsik műszaki egységesítésére vonatkozólag különben csaknem teljesen tárgytalan is ez a határozmány, mert a békeszerződés 300. cikkében említett nemzetközi egyezmény ma is érvényben van és nálunk foganatosíttatott is. Különben magától értetődik, hogy a műszaki egységesség követelménye csak okszerű földrajzi határok között és jelentékeny kölcsönös forgalom okából valósítandó meg. Az itt előadottakkal a 10. cikkre vonatkozólag mondandók is ki vannak merítve. A 11., 12. és IS. cikkek célja nem lehet egyéb, mint figyelmeztetés arra, hogy a nemzetközi forgalom támogatására oly külön egyezmények is alkalmasak, amelyeknek tárgya a vontatóanyaggal (mozdonyokkal), fűtőanyaggal vagy villamos árammal való kölcsönös kisegítés, továbbá a vasúti kocsik és mozdonyok lefoglalásának korlátozása és magánkocsik átmenetének lehetővé tétele. A lé. és 15. cikkek rendelkezései csekély mértékben aktuálisak Magyarországra nézve, miután a közvetlen forgalmunknak lebonyolítására nézve érvényben állanak az 1924. évi október hó 23-án Bernben aláírt nemzetközi egyezmények, melyekben az európai kontinens legtöbb állama részes, ezek között mindazok, amelyek áruforgalmunkban jelentékeny vagy csak számottevő szerepet is játszanak. Ezekben az egyezményekben lehetővé van téve az is, hogy közvetlen fuvarokmánnyal fuvaroztassanak oly személyek és küldemények, akik és amelyek nemcsak vasutakat, de más közlekedési eszközöket (automobilokat és hajókat) is vesznek igénybe. Ez a két egyezmény sokkal tökéletesebb is, mint az olyanok, amelyek a 16. és 17. cikkekben adott útmutatások kereteire szorítkoznak. A díjszabásügyet tárgyaló 18—24. cikkek közül a 18. és 19. cikkek külön indokolást nem igényelnek, a 20. cikkre vonatkozólag felmerülő megjegyzések pedig a 4. cikk tárgyalása kapcsán fentebb már megtétettek. A 21. és 22. cikkek a fentebb tárgyalt 15. cikk tartalmának kiegészítését képezik ; az utóbbira nézve azonban — félreértések megelőzése végett — kiemelendő, hogy a 20. cikk határozmányainak a belföldi forgalomban való alkalmazása alatt csak az értendő, hogy
