Felsőházi irományok, 1927. VIII. kötet • 235-257. sz.

Irományszámok - 1927-235

' 235. szám. 68 I • Az 1. cikk értelmében a szerződő államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy amidőn ezt a nemzetközi forgalom igényei szükségessé teszik, a már vágányösszeköttetésben levő vasúti hálózatokon az átmenő forgalmat lebonyolítják, ha pedig az e cél elérése érdekében szükséges megfelelő vágányösszeköttetések hiányoznak, úgy az érdekelt államok egymással érintkezésbe lépve jóakaratú megfontolás tárgyává teszik a nemzetközi forgalom lebonyolítása érdekében kívánatos új vonalak és kiegészítő építkezések létesítését. Nem vonatkoznak e rendelkezések a helyi érdekek kielégítésére vagy honvédelmi célokból épült vonalakra. E határozmányok a nemzetközi vasúti forgalom megkönnyítésének előmozdítását célozzák. E célzattal teljesen azonos ama törekvésünk, amely a nemzetközi vasúti forgalomba minél szorosabban való bekapcsolódásra irányul. így tehát részünkről csak örömmel járulhatunk hozzá a törekvésünk megvalósítására alkalmas szóban levő hat ár ozmány okhoz, megjegyezvén, hogy az új vonalak létesítésére vonatkozó határozmány feltétlen kötelezettséget nem állapítván meg, nem merülhet fel aggály a tekintetben, hogy érdekeink szempontjából nem féltétlenül indokolt építkezések költségeivel terheltessünk meg. A határállomásokra és az összekötő vonalak üzemére vonatkozó 2. és 3. cikkek ugyancsak összefüggésben állanak a trianoni békeszerződésnek 302. cikkével, amelynek rendelkezéseitől azonban nem térnek el számottevő mértékben. Fontos a 4. cikk tartalma, amely szerint a nemzetközi forgalomban semmikép se korlátoztatik az üzem szabadsága kezelési könnyítések szempontjából való kötelezettségek megállapításával és csak azt jelentik ki az Egyezményben részes államok, hogy a nemzetközi forgalom számára „okszerű" könnyítéseket fognak adni. Kiköttetik azonban, hogy a vasutak akciószabadsága visszaélések nélkül gyakoroltassék és hogy az adandó könnyítések szempontjából az államok tartózkodni fognak az érdekeltek között való oly megkülönböztetéstől, mely „rosszakaratú jelleggel birna." Magától adódik annak a szüksége, hogy a 4. cikk ezekben vázolt tartalmával együttesen méltattassanak azok a 20. cikkben foglalt hasonlóképen fontos és a 4. cikkben foglaltakkal egybehangzó határozmányok, amelyek a nemzetközi. forgalomban alkalmazandó díjszámításokra vonatkoznak. Ezeknek a hat ár ozmány oknak geneziséből két momentumot kell kiemelni, amelyek megvilágítják az illető határozmányoknak — az értekezlet részéről tulajdonított — értelmét. Az egyik az, hogy nem fogadtatott el az a javaslat, amelyhez képest a nemzetközi forgalmat valamely állam részéről nem lehet kedvezőtlenebb elbánásban részesíteni, mint amilyent az illető állam belforgalma, vagy ki-, illetve bevitele élvez és másrészt nem talált ellenzésre annak a szempontnak a tárgyalások során történt kifejtése, hogy annak megítélésénél, vájjon „okszerű'

4 volna-e valamely intézkedés, melynek megtétele a nemzetközi forgalom bizonyos relációjában kívánatosnak vagy szükségesnek mutatkozik, az a kérdés is döntő súllyal bírhat, vájjon az illető intézkedés, ha az csak az egyenlő elbánás alkalmazását jelenti is, nem hat-e hátrányosan az illető állam provenienciáinak kelendősége szempontjából? Es az ebben az értélemben, vagyis a saját érdekek megóvása végett történő differenciálás „rosszakaratú jellegűnek" nem is mondható. Ezek szerint a szóbanlevő két kérdés — a kezelési és a díjszabási könnyítések kérdése -— nem oldatott meg olyképen, hogy a nemzetközi forgalom érdeke abban a mértékben biztosítva volna, ahogyan a középeurópai államok külön szerződései ezt teszik, hanem szintén csak az adott lehetőség jóval szűkebb határain belül szabályoztatott.