Felsőházi irományok, 1927. IV. kötet • 80-144. sz.

Irományszámok - 1927-83

83. szám, 33 Az 1. cikkben az egyezménytervezetet megerősítő államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy a betegségi biztosítást az egyezménytervezet határozmányaival összhangban kötelező formában valósítják meg. Bár egyes államok, amelyekben a betegségi biztosítás önkéntes alapon van megszervezve, az Értekezleten igen élénk agitációt fejtettek ki olyan megoldás érdekében, amely lehetővé tette volna, hogy az egyezménytervezetet megerősítő államok a betegségi biztosítást a szabad társulás alapján is megszervezhessék, ha biztosítókot nyújtanak arra, hogy az egyezménytervezetben megjelölt munkavállalóknak legalább háromnegyed része a biztosítás körébe bevonatik, az Értekezlet mégis a biztosításnak kötelező alakban való megvalósítása mellett döntött, mégpedig abból a meggyőződésből kiindulva, hogy csak a kötelező biztosítás rendszere tudja a kedvező és kedvezőtlen kockázatok megfelelő kiegyenlítésével, az előre nem látók és a gyengék bevonásával a szociális biztosítás feladatát maradék nélkül megoldani. A kötelező biztosítás rendszerét teszi magáévá a betegségi és a baleseti kötelező biztosításról szóló 1927 : XXI. törvénycikk is, aminthogy a vonatkozó korábbi magyar törvények is már az 1891. év óta ezen a komolyan alig vitatható helyes állásponton vannak. A 2. cikk kimondja, hogy a betegségi biztosítás kiterjed az ipari és a kereskedelmi vállalatokban foglalkoztatott munkásokra, alkalmazottakra ós tanoncokra, valamint az otthoni munkavállalókra ós a háztartási alkalmazottakra. Ez alól a szabály alól azonban a nemzeti törvényhozások bizonyos kivételeket tehetnek; e kivételeket a cikk részletesen felsorolja. Megállapítható, hogy az 1927 ; XXI. t.-c. a betegségi biztosítási kötelezettség terjedelmét az egyezmény keretén túlmenően határozza meg, amenynyiben pl. az állami, a törvényhatósági és a községi hivatalokban, az egyesületeknél és a társulatoknál alkalmazott munkavállalókat is bevonja a kötelező biztosítás körébe. Ezenfelül a magyar törvén}

7 által a biztosítási kötelezettség alól tett kivételek is szűkebb területre szorulnak, mint az egyezménytervezetben felsorolt kivételek ; így a magyar törvény csak a bizonyos összeget, nevezetesen az évi 3600 pengőt meghaladó munkabérrel rendelkező munkavállalókat veszi ki a biztosítási kötelezettség alól és ezeket is csak abban az esetben, ha a magasabbrendű munkavállalók (tisztviselők, művezetők stb.) csoportjához tartoznak. A magyar törvény szerint a munkaadó családtagjai is csak abban az esetben vannak kivéve a biztosítási kötelezettség alól, ha javadalmazás nélkül vagy oly javadalmazás fejében dolgoznak, amely nem megélhetési keresőforrásuk ; nem terjed ki a kivétel arra a családtagra, aki tanoncszerződóssel van alkalmazva vagy akinek munkája a rendes munkavállaló munkájával felér. A magyar törvény 7. §-a szerint ugyan a betegségi biztosítási kötelezettség nem terjed ki azokra az állam, a törvényhatóságok és a községek által fenntartott vállalatokban és üzemekben foglalkozó alkalmazottakra, akik betegség esetében illetményeik elegalább hat hónapon át megkapják, azonban az egyezménytervezet 2, cikt kének utolsóelőtti bekezdése erre a kivételre is módot ad, mert az illetményeknek betegség esetében hat hónapon át való teljes összegű kiszolgáltatása az egyezménytervezetben meghatározott előnyökkel általában egyenlő értékűnek tekinthető. A 3. cikk a betegség által okozott keresőképtelenség esetében nyújtandó kószpénzsegélyről (táppénzről) szól. Míg a magyar törvény (30. §.) szerint a Felsőházi iromány. 1927—1932. IV. kötet. 5