Felsőházi irományok, 1927. IV. kötet • 80-144. sz.
Irományszámok - 1927-83
34 83. szám. táppénz a keresőképtelenség első napjától kezdve egy évig jár, addig az egyezménytervezet a táppénzsegélyezési időtartamot a keresőképtelenség első napjától számított legalább huszonhat hétben állapítja meg Összhangban áll a magyar törvénnyel e cikknek az a rendelkezése is, amely szerint a táppénz nyújtását legfeljebb három napig tartó várakozási idő lejártától lehet függővé tenni, amennyiben az 1927 : XXI. t.-c. 30. §-ának I. 3. pontja értelmében a táppénz a keresőképtelenség negyedik napjától jár. A táppénz kiszolgáltatását a magyar törvény a biztosítás bizonyos időtartamának a biztosított által való megelőző kitöltésétől csak abban az egy esetben teszi függővé, ha a biztosított, aki a segélyezés törvényes időtartamát teljesen igénybe vette, ugyanabba a betegségbe visszaesik ; ilyenkor a biztosított ugyanis táppénzt csak akkor kaphat, ba a segélyezés lejárta után legalább hat hónapon át biztosított volt. A táppénzsegélyezés szünetelésének a 3. cikkben meghatározott esetei az 1927: XXI. t.-c. 37. §-ának harmadik bekezdésében, 47. §-ának harmadik bekezdésében és 42. §-ának első és második bekezdésében foglalt rendelkezésekkel teljes összhangban vannak. A 4. cikk a betegségi biztosítás természetben nyújtott segélyeiről szól. A magyar törvény (Ö0. §.) szerint orvosi kezelésre, gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre a biztosítottnak a betegség kezdetétől számított egy évig és azon túl is arra az időre van igénye, amelyre táppénz jár ; ehhez képest a 4. cikkben megszabott követelménynek a magyar törvényhozás már eleget tett. A cikk második és harmadik bekezdésében foglalt korlátozást viszont a magyar törvény nem ismeri. Az 5. cikk a biztosítottak családtagjainak gyógyellátását kívánja lehetővé tenni. A magyar törvényhozás a családtagok gyógyellátását immár két évtizede a betegségi biztosítás kötelező feladatává tette, miért is az összhang az egyezménytervezettel e tekintetben is fennáll. A magyar törvényhozás a betegségi biztosítás szervezetének kérdésével foglalkozó 6. cikk követelményeinek is eleget tesz s így. ez a cikk is aggály nélkül elfogadható. A 7. cikk a biztosító intézetek bevételi forrásainak kérdésével foglalkozik; minthogy az 1927: XXI. törvénycikk a betegségi biztosítási járulékoknak felerészét a munkaadókra, felerészét pedig a munkavállalókra hárítja (20., 21. §.) s az állam a biztosító intézetek igazgatási költségeinek egy részét szintén magára vállalta (198. §.), megállapítható, hogy a magyar törvényhozás szempontjából e cikk rendelkezéseivel szemben kifogást nem lehet tenni. A 8. cikk az anyasági segélyezést illetőleg a nők szülés előtti és utáni foglalkoztatásáról alkotott egyezmény rendelkezéseire utal; ezt az egyezményt a magyar törvényhozás annak idején el is fogadta. A 9. cikk a magyar törvényhozással összhangban a biztosítottaknak jogorvoslati lehetőséget kíván nyújtani. A 10. cikk módot akar a csekély népsűrűségű államoknak adni arra, hogy azokon a területeken, ahol a lakosság szétszórtsága és a közlekedési viszonyok elégtelensége miatt a betegségi biztosítás megszervezése lehetetlen, az egyezmény rendelkezéseit ne alkalmazzák. Ez a cikk, amelynek rendelkezéseire nincs is szükségünk, Magyarországra nem nyerhet alkalmazást. ' A 11—18. cikkek a szokásos záró rendelkezéseket tartalmazzák.
