Főrendiházi irományok, 1906. XVII. kötet • 722-769. sz.
Irományszámok - 1906-751
186 751. szám. költ megjelenési módja rendesen az, hogy a csábító a kiszemelt áldozatokban elégedetlenséget támaszt, a hazai viszonyokat sötét világításban tünteti fel és a mikor sikerült bennük az elégedetlenség érzetét felébresztenie, a külföldi viszonyokat kecsegtető, vonzó, rendesen a valóságnak meg nem felelő színben vagy éppen valótlan adatok felsorolásával tárja eléjük. A tudatlan ember így a hazai állapotokat tekinti eáetleges nélkülözése forrásául és sóvárogra néz a külföldre, melyet az Ígéret földjének hisz. Ezért a javaslat a valótlanságok terjesztésében látja a csábítás legveszedelmesebb, leginkább üldözendő nemét. A törvényjavaslat nem minden ily valótlanság terjesztését sújtja büntetéssel, hanem csak azt, melynél a kivándorlás előmozdítása a bizonyítható czél. Ennek a bizonyítása kétségkívül nehézségekbe ütközik; de ha fenn forog a csábítás esete, akkor a jó biró a csábító összeköttetéseiben, eljárásának módjában, teljesen soha el nem leplezhető kifejezéseiben, úgyszintén az általa elért eredményekben elég bizonyítékot talál. Más korlátot a javaslat nem állit a bíróság elé. Mert bárha a csábítást rendszerint a szegény nép kereseti viszonyainak hamis megvilágításával szokták elkövetni, mint a mi az alsó néposztály elhatározásaira a legnagyobb befolyást gyakorolja, gyakran fordült már elő s bizonyára fordul elő majd a jövőben is, hogy a közszabadságok, a hitélet, a nemzetiségi eszme szolgál az igazgatásnak és a csábitásnak sikert ígérő eszközeiül. A valótlanság terjesztése mellett a csábitásnak még számos más, sokszor közvetlen módja is van, a melyeket a javaslat közelebbről nem határoz meg, nehogy a ravasz, csalárd s a törvény rendelkezései közt ügyesen bujkáló gyakorlott csábítók elkerülhessék a törvény szigorát. A csábítás fogalma egyébként oly közismert, hogy közelebbi meghatározása szükségtelen. A biróság megállapítja azt minden oly ténykedésben, a melynek czélja, másban a kivándorlás gondolatát felkelteni, vagy megszilárdítani és őt ezzel a kivándorlásra tényleg rá is bírni. A csábítás legveszedelmesebb és legvisszataszitóbb nemei azok, a melyek lelkiismeretlen nyereségvágyból, önző anyagi érdekből fakadnak. Ezek fordulnak elő leggyakrabban s ezekre tekintettel szerepel a büntetésben a fogházbüntetés mellett a pénzbüntetés is. Azonban sem a nyereség vágyát, sem az önérdeket a büntethetőség feltételéül a javaslat fel nem vehette, mert az a csábítás fogalmához nem tartozik hozzá, másfelől azért sem, mert e kritérium ugyan rendszerint fennforog, de a legtöbb esetben közvetlen bizonyítékokkal nehezen bizonyítható, s ezen felül a csábításnak más, kevésbbé aljas, de épen oly veszedehres, sőt veszedelmesebb (politikai, vallási, nemzetiségi) indokai is lehetnek. Az egyszerű csábítás a javaslat szerint vétség és annak büntetése egy évig terjedhető fogház és 2.000 K-ig terjedhető pénzbüntetés. Az 1903. évi IV. t.-cz. e vétséget általában nem ismerte s annak még szigorúbb eseteit is (47. § ) csak kihágásnak minősítette. Ha azonban a kivándorlás mesterséges előidézését meg akarjuk akadályozni, akkor e büntetést túlszigorúnak nem mondhatjuk. A polgároknak azt a jogát, hogy szabadon választhassák meg működésük és megélhetésük helyét, a törvény épenséggel nem érinti. De ahhoz az államnak kétségtelen joga van, hogy ugy a közrend, mint az egyesek érdeke szempontjából egyaránt veszedelmes folyamat szitását megakadályozza és a csábitásnak főképen most, mikor a visszavándorlók tömegei százával tesznek tanúságot arról, hogy csalódás és megcsalaítatás szakította el őket szülőföldük kebléről, komoly büntetési szankcziókkal elejét venni törekedjék. Az egyszerű csábítás mellett különös súlyánál fogva szigorúbb, hat hónaptól három évig terjedhető fogházzal és 1.000—4.000 K-ig terjedhető pénzbüntetéssel kívánja sújtani a javaslat azt a csábitót, a ki cselekményével az államnak e
