Főrendiházi irományok, 1896. II. kötet • 63-110. sz.
Irományszámok - 1896-77
40 77. szám. Huzamosan és általánosan tett tapasztalatokból [kétségtelenné vált, hogy a tüdőlobirtássa 1 kielégítő sikert elérni s ezt fentartani csak úgy lehet, ha a betegséget haladéktalanul bejelentik és a fertó'zésgyanus állatok is méltányos kártalanítással mielőbb kiirtatnak, mi által az állatbirtokos a rendkívül súlyos hat havi szoros zárlattól menekülvén, az irtási művelet sikerességét felette veszélyeztető eltitkolás minden oka megszűnik. Midőn az 1893. évi II. t.-cz. csak a beteg és beteggyanus állatoknak kiirtását teszi kötelezővé s ezzel szemben a 2. §-ban foglalt felhatalmazásból folyóiag külön rendeletre az összes fertőzésgyanus marhák is hatóságilag kiirtatnak, az állatbirtokos nem önhibája folytán, de a közérdek szempontjából szenved tetemes és közvetlen kárt az által, hogy esetleg csak egy betegedési esetből folyólag, az összes többi, még teljesen egészségesnek látszó marháit is kénytelen átengedni kiirtásra. Ez pedig annál inkább súlyosan érinti az állatbirtokost, ha a betegedési eset nem is a saját állatállományában fordult elő, de ez másnak beteg állatjával történt érintkezés folytán vált fertőzésgyanussá. Ezek folytán tehát nemcsak teljesen jogos és méltányos, hanem az 1893. évi II. t.-cz. sikeres végrehajtására nélkiilözhetlenül szükséges is, hogy a hatóságilag kiirtott, de csak fertőzésgyanus szarvasmarhákért jövőben is az egész becsértéknek megfelelő kártalanítás adassék. Ebből folyólag s a fent jelzett nézeteltérés folytán szükségessé vált tehát a kártalanítás mértékét a gyakorlatilag helyesnek bizonyult eddigi eljárásnak megfelelően, de szabatosabban megállapítani. A ragadós tüdőlob megállapításakor a betegség eredetének az irtás helyes keresztülvitele szempontjából kiválóan lényeges pontos megállapítása, valamint a fertőzés lehetőségének és valószínű mértékének tüzetes kiderítése érdekében nem ritkán fordul elő, hogy egyes fertőzésgyanus állatok, melyeken a betegség, vagy ennek alapos gyanúja még egyáltalán nem észlelhető, külön rendelet alapján már a helyszínén levágatnak, önként érthető, hogy a fentjeJzett gyakorlati indokok folytán az ily állatokért is, ha bonczoláskor a ragadós tüdőlob meg nem állapíttatott, a teljes becsértéknek megfelelő kártalanítás jár, mert az ily állatoknak vágóhidra való elszállítása nem a birtokos hibájából, hanem azon okból mellőztetik, hogy a nyomozni alapossága a vágóhídon bekövetkezhető véletlen elcseréléssel szemben biztosítható, a kártalanítási igényjogosultság eldöntése helyes alapokra fektethető és az irtás helyes mértéke idejekorán megállapítható legyen. Ugyanezen indokokból folyólag nyilvánvaló, hogy azon esetben, ha a kártalanítást kizáró ok nem forog fenn, tehát a bejelentés is kellően megtörtént, de az állat a hatósági eljárás bekövetkezése előtt elhullott, azonban a hatóság odaérkeztéig felbontatlanul hagyatik, az állatbirtokosnak 90°/o kártalanítás jár, feltéve, hogy az állatorvos az elhullott állat bonczolásakor ragadós tüdőlobot, vagy olyan kóros elváltozást állapit meg, melynek alapján szakvéleménye oda terjed, hogy az állat, ha az elhullás be nem következik, mint beteg, illetve beteggyanus amúgy is hatósági vágatás alá került volna. Egyúttal pedig az 1893. évi II. t.-cz. 7. §-a, mely a szarvasmarhának nem a betegség, hanem a megadóztatás szempontjából való bejelentését kívánja, hatályon kivül helyezendő, azon okból, mert ezen törvényben az eunek meghozatalára alapul szolgált törvényjavaslatban foglalt azon rendelkezések, melyek a kártalanítási költségek fele részének fedezésére a jelzett állatmegadóztatást czélozták, egészben mellőztettek, úgy hogy a szarvasmarháknak a kártalanítási járulék kivetése czéljából való bejelentése tárgytalan s az említett 7. §. annak idején csak tévedésből maradt benn a javaslatban. Ezek után tisztelettel kérem és ajánlom a törvényjavaslat elfogadását. Kelt Budapesten, 1897. évi február hó 2-án. Beadja: Darányi Ignácz s. k. t földmivelésügyi m. hir. minister.
