Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.

Irományszámok - 1892-987

90 közt említi azt a jogot: »quod ipsi, nisi citati, vei vocati ordineque iudiciario condemnati fuerint: in eorum personis .... nunquam et per neminem detineri possint«, mely nemesi jog már II. Endre 2. decretumában meg volt alapítva, Verbőczy után is számtalanszor nyert megerősítést (pl. az 1618: XIV. és 1723: V. t.-czikkekben). Az 1848-iki törvényhozás ezt a jogot a jogegyenlőség szellemében általános érvényre emelte. A mi a részletek jelentőségét illeti: az első kellék (a nyomatékos gyanú) az alaptalan nyugtalanítástól kivánja megóvni a polgárokat. Általános természetű utasítás akar lenni, mely inti a közreműködő hatóságokat, hogy azt a súlyos következményű lépést, mely az embernek mintegy hivatalosan gyanússá nyilvánításában áll, csak lelkiismeretes megfontolás után tegyék meg. Részletes szabályokat erre nézve lehetetlen felállítani, de ez nem is egyeznék a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerével, melyet a javaslat elfogadott. A visszaélések ellen nincs más biztosíték, mint a közegek szigorú felelőssége, s azért tartózkodott a javaslat attól, hogy a szabály megsértésére külön sanctiót is mondjon ki. A második kellék, a vád, a javaslatban alapul vett és keresztülvitt vádrendszerből foly. A *vád« alatt — az itt szóban lévő általános értelemben — a vádra jogosítottnak a büntető hirói eljárás megindítására irányuló indítványát kell érteni. Nemcsak a formális vádirat értendő tehát itt a »vád« kifejezés alatt, hanem pl. mind a vizsgálatnak elrendelése iránt (104. §.) tett, mind az eljárásnak más tettre való kiterjesztését czélzó indítvány (106 §.), a járásbíróság előtti eljárásban pedig a sértettnek feljelentése is (525. §.). Általában a vád külömbözik a feljelentéstől. A feljelentés csak a hivatalos közegek informatiójára szolgáló cselekmény ; a feljelentő nem lesz a per részesévé, és vele szemben még az elintézés sincs a hatóság kötelességévé téve. A vádindítvány ellenben ügyféllé teszi azt, a ki vádjogával él. A harmadik és negyedik kellék, a bíróság és az eljárás törvényessége, érdemileg szintén alig szolgálhatnak vita tárgyául. Önként foly e követelmény ama közjogi elvekből, melyekre, mint a magyar alkotmány sarkalatos tételeire, fennebb hivatkoztunk. A biró törvényességéhez y a szakasz világos kijelentése szerint, a birói hatalommal való felruháztatás szükséges. A »hatóság« kifejezést a »bíróság« helyett azért használja a javaslat, mert a közigazgatási hatóságok úgy, mint jelenleg, kétségkívül jövőre is bizonyos kihágási ügyekben bíráskodási joggal lesznek felruházva. Az eljárás törvényessége, mint alkotmányjogi előfeltétel azt jelenti, hogy bűnvádi ügyben birói eljárás csak a törvény rendelkezéseinek megfelelő módon indítható meg és folytatható le. E szabálynak helyessége és szükségessége nem szorul indokolásra. Már 1843. évi javaslatunk 2. §-ában világosan kimondja, hogy: »bűntettek miatt a jelen törvénykönyvben megállapított eljáráson kivül senkit háborgatni, s a biróság által a büntető törvények szerint kimondott Ítélet nélkül senkit büntetni nem szabad.« A jelen javaslatnak 1. §-a csak tömörebi) kifejezője az állampolgárok egyéni szabadságát óvó ennek az alkotmányos biztosítéknak. Az eljárás megindítása, valamint a nyomozás, a vizsgálat teljesítése és a főtárgyalás előkészítése csak a törvéuy értelmében történhetnek, büntetést pedig csak törvényes biróság törvényes eljárás alapján állapíthat meg. 2. A javaslat 2. §-a megjelöli, hogy mily hatóság, illetőleg mily magánegyéuek vannak jogosítva a vád emelésére és képviseletére. Ezek: a hivatalból, valamint a magánindítványra — az 1878. évi V. t.-cz. szerint a sértett fél indítványára — üldözendő bűncselekmények esetében rendszerint, a csk felhatolni* vagy kívánat alapján iildözhetőknél pedig kizárólag a kir. ügyészség; abban az esetben, ha a kir. ügyészség vádat nem emel, vagy azt az eljárás alatt elejti (42. §.), a sértett, mint pót> magánvádló, végre a magánvádra üldözendő vétségek és kihágások tekintetében (41. §.) a sértett, mint fő magánvádló.