Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.
Irományszámok - 1892-987
54 vétlenség és szóbeliség, valamint a nyilvánosság teljes megvalósulást és következetes keresztülvitelt nyernek. A helyes és alapos igazságszolgáltatást akarja a javaslat előmozdítani a per orvoslat oknak tágkőrü megengedésével is — nemök tekintetélen. A javaslat előtt e részlen állt a legnehezebb feladat. A mint kétségtelen, hogy a perorvoslatok szabályozása a bűnvádi perrendtartásoknak legkevésbbé szerencsésen megoldott és de legQ ferenda is legvitásabb része, úgy vitán felül álló tény az is, hogy hazai bűnvádi eljárásunknak jelen perorvoslati rendszere a szakférfiak egyértelmű meggyőződése szerint gyökeres reformra szorul. Ellenben a reformnak köre és iránya iránt már a legeltérőbb nézetek nyertek kifejezést. Két irányban azonban mégis feltételezhető, illetőleg megállapítható a szakköröknek egyező nézete. Első sorban arra nézve, hogy a perorvoslatok alkalmazhatását abban a kiterjedésben, csaknem nuntiat nélkül, mint azokat jelenlegi gyakorlatunk megengedi, — továbbra is fentartani annyi volna, mint nyitva hagyni a zsilipet, mely felsőbíróságainkat a munkahalmaznak és ebből folyólag a hátralékoknak óriási tömegeivel árasztja el, másrészt pedig növelné bűnvádi igazságszolgáltatásunknak jelenlegi lassúságát, mely jó részben a perorvoslatok túlságosan tág körére vezethető vissza. Ha például figyelembe veszszük, hogy az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság kérdésében háromfokú, a legtöbb végzésre és ítéletre nézve kétfokú perorvoslatnak van helye: könnyen megérthető a perorvoslatoknak lassú felülvizsgálata s ebből folyólag az egész bűnvádi pernek szerfelett való elhúzódása. Ha figyelembe vesszük továbbá, hogy a szóbeliség biztositékának a perorvoslatok felülvizsgálatánál való behozása, a közvetlenség jelentékeny hasznának a felebbezés elintézésénél való megengedése elkerülhetetlenül növelni fogja a felső bíróságok teendőit, tehát még inkáid) gyarapítani fogná hátralékaik nagy számát s ezzel a bűnvádi eljárás lassúságát: akkor szembetűnő, hogy a perorvoslatoknak megfelelő korlátozása okvetetlenül szükség 'es. A másik körülmény, a melyre nézve jogászközönségünknél egyetértés remélhető, az, hogy a tok fölüld: sydatának jelenlegi módját, mely kizárólag Írásbeli alapon történik és mely a lényegében szóbeli elsőfokú eljárásunknak kiáltó ellentéte, — egyáltalán nem lehet továbbra i* érvényben hagyni, hanem hogy azt is lehetőleg szóbelivé kell tenni. Szemben jelenlegi gyakorlatunkkal, mely a törvényszékek előtti eljárásban nem tesz különibséget a perorvoslatoknak egyes nemei közt, — a javaslat a rendes perorvoslatoknak húrom faját: a felfolyamodást (378., 546. §§.) végzések ellen; a felebbezést (381., 547. §§.) az elsőfokú Ítéleteknek legnagyobb része ellen ; végre a semmiségi panaszt (426. §.) a másodfokú, illetőleg a nem felebbezhető ítéletek ellen kUlömbözteti meg, melyekhez rendkiviili perorvoslatok gyanánt érdekében használható (441. §.), az njrafelvétel (XXI. fej.) és az igazolás (XXII. fej.) csatlakoznak. k ellen rendszerint egyfokú felfolyamodást ad a javaslat. Az előkészítő eljárás során hozott csekélyebb fontosságú végzések ellen a felfolyamodás ki van zárva. A felebbezés, vagyis ama perorvoslat ellen, mely az első fokon elintézett ügyet mind a ténykedésben, mind a törvény helyes alkalmazása kérdésében a felsőbb bíróság elé viszi, — a tudományos körök sok elvi kifogást tesznek. A gyakorlati embernek meggyőződése és a tapasztalatok adatai azonban mellette szólnak. Tény az, hogy a felebbezés az államok legnagyobb részében legalább is a középfokú bűncselekményekre nézve fennáll és hogy ott is, a hol eltörölve volt, vagy újra behozták (Hollandiában 1874-ben), vagy behozása iránt széles körű mozgalom vau folyamatban (Németországban, Angliában). Még nyomatékosabbak a hazai viszonyok vizsgálatából merített érvek. Nem hagyható figyelmen kivül, egyrészt a hazai intézményeink történelmi fejlődésében nyilvánuló irány, másrészt lakosságunknak szívóssága jogai megvédésében és felebbviteli haj-
