Főrendiházi irományok, 1892. I. kötet • 1-91. sz.
Irományszámok - 1892-77
382 UCXVIL SZÁM. utóhatás nélkül nem maradhat, s hogy következéskép a közgazdaságot a maga osztatlan szervességében kellene vizsgálnunk, de mégis külön kell röviden mindenikről szólanom, egyfelől, mivel ez az eljárás a betegségi symptomák gyorsabb megállapításához vezet, —másfelől, mert a valutarendezés ellen felhozott vélemények külön-külön az egyik vagy másik ág szempontjából szoktak felhangzani. a) A hátrány, mely valutánk rendezetlenségéből a mezőgazdaságra hárul, abba a tételbe foglalható Össze, hogy káros a rendezetlenség, mert bizonytalanná teszi a termelést, meghiusit minden biztos alapon való számítást. Tagadhatatlan, hogy valutánk rosszabbodásából, a magas agioból, mezőgazdáink nagy része bizonyos hasznot húzott s hogy rossz valutánk a védvám hatásával birt, mert mig a gazda kiadásainak nagyrésze ugyanaz maradt, midőn a pénz értéke alászállott, ő az értékét vesztett pénzből viszonylag többet kapott s a rossz pénzzel épen ugy fedezhette kiadásait, mint azelőtt hasonló mennyiségű jó pénzzel. Csakhogy ez a védvám egészében csak addig vált előnyére, a mig a rossz valutának védvámszerű hatását saját szükségleteinél, gépek és félgyártmányok stb. beszerzésénél nem érezte s csak annyiban, a mennyiben a napszám s általában a termelési költségek hasonló megdrágulása nem vált érezhetővé. De egészen elenyészett ez a védvámszerű hatás, ha megfordított viszonyok következtek be s valutánk értéke emelkedett, vagyis az agio csökkent. A gazda kevesebbet kapott a megjavult pénzből terméseért, mint kapott az előtt a rossz pénzből, s a kevesebb jobb pénzből majdnem ugyanazokat a kiadásokat kellett teljesítenie. Az agio csökkenése, különösen az utóbbi évben, sokszorosan terhesebbé tette a gazda helyzetéi. Terményeiért, melyek ára a világpiaczhoz idomult, az agio csökkenése következtében kevesebbet kapott s terhei, kiadásai majdnem változatlanok maradtak. A legutóbbi évek egyikében, 1890-ben pl., az agio a korábbi 25%-ról az év végéig 12-75%»-ra szállott le, vagyis papirforintunk értéke a korábbi értékhez viszonyítva kereken számítva 10°/°-kal emelkedett, mig a termények ára az agio leszállása után is kevés eltéréssel ugyanaz maradt a nemzetközi piaczon, mint volt korábban a magas agio mellett. A búza ára, teszem, átlagos 8 arany forint volt métermázsánkint a nemzetközi piaczon akkor is, midőn 25% volt az agio, s ugyanaz maradt, midőn az agio 12*75V«-ra szállott alá. Minthogy a termények ára a belföldön többé-kevésbé egészen a nemzetközi árakhoz idomul, a felvett példa szerint a gazda egy métermázsa búzáért 25%-os agio mellett 10 frtot kapott papírban, mig az agio leszállása után egy métermázsa búza ára papírban kifejezve csak 9 frtot tett. A gazda tehát 10%-al kevesebbet kapott terményeiért s ezen kevesebb pénzből, ezen értékében növekedett pénzből jobbára ugyanazokat a kiadásokat ugyanoly mérvben kellett fedeznie, mint azelőtt. A pénz értékének ezen növekedése majdnem egyértelmű volt a gazdára nézve azzal, mintha adója, cselédbérei s más oly kiadásai emelkedtek volna 10%-kal, melyeket épen oly összegben kell fedeznie, akár magasabb, akár kisebb pénzünknek nemzetközi, vagyis az aranyhoz viszonyított értéke. Hogy ez az állapot oly esetekben, midőn pénzünk nemzetközi értékének növekedése, vagyis az agio leszállása a termények árának hanyatlásával esnék össze, nemcsak óriási terhet róna a gazdára, hanem helyzetét egyenesen válságossá tehetné, alig szorul bővebb bizonyításra. Ily rendezetlen valuta viszonyok mellett okszerű állandó tényezőkkel számitó gazdálkodás nem gondolható. Elképzelhetetlen, hogy még a legrendezettebb gazdaság is képes legyen elviselni azt a megrázkódtatást, a melylyel össze van kötve az, ha például magas valutaárfolyamra alapítva teszi meg számitásait, s mire a realizálásra kerül a dolog, azt kénytelen tapasztalni, hogy összes bevételeinek jó része a valuta esélyeinek lőn áldozatává. Az az, hogy úgy mondjam,
