Főrendiházi irományok, 1887. IV. kötet • 191-254. sz.

Irományszámok - 1887-201

44 CCI. SZÁM. E szakasz 2. pontja az eltérésben legtovább megy, s ezt bizonyos körülmények közt akkor is megengedi, ha az adóalapul szolgáló jövedelem-bevallás a valódi jövedelemnél kisebb volt. Természetes, hogy ily messze menő eltérést, melynek következményeit számszerűleg előre megállapítani lehetetlen, előre szigorúan meghatározott feltételekhez kellett kötni. Lehetetlennek látszott ezt első sorban mindenkire kiterjeszteni, hanem csak azokra kellett szorítani, a kik a jövedelem bevallására felszólítva nem lettek, vagy a bevallást nem maguk, hanem megbízottjuk vagy jogelődjük eszközölte, mely esetekben fel lehet tételezni, hogy legalább az személyesen, a ki a nagyobb kártalanítást kapja, a kincstárt az adóbevallásnál megrövidíteni nem akarta. Továbbá, hogy lehetőleg ki legyen zárva az az eset, hogy egyik vagy másik jogosult a kártalanítás alkalmából a ténylegesnél magasabb jövedelmet érvényesítsen, meg kellett szorosan határozni a bizonyítékokat is, melyek alapján az eltérés kívánható s utasítani az eljáró , közegeket arra, hogy e bizonyítékokat első sorban mérlegeljék. A bizonyítékok tanulmányozása, azok el- vagy el nem fogadhatása feletti határozathozatal esetleg hosszabb időt igényelhet. A kincstárt — s mert a kártalanítás összege csak községenkint állapitható meg — a község összes többi jogosultjait sem lehet kitenni annak, hogy a megkezdett tárgyalás azért halasztassék el, mert az egyik jogosult eddig nem is ismert bizonyítékokat akar kivételesen használni, de egyáltalán nem indokolt kivételek miatt a rendes ügyek lebonyolítását elodázni. Ez az oka, hogy a kivétellel élni akaróknak bizonyítékukat a tárgyalást megelőzőleg, még pedig az igénybejelentésre kitűzött határidőn belül kell benyújtani. Az itt szóban forgó esetekben szabálytalanság, a jövedelemnek az adó alól való elvonása történt, ezek természetes következménye, hogy a törvény által megállapított birság alkalmaztatik. Végre ezen eltérések érvényesítésénél az ügy lebonyolítása esetleg hosszadalmas eljárást, sok időt vesz igénybe, ezek miatt a többi jogosultat várakoztatni nem volna indokolt; s így szükség esetére fel kellett venni azon intézkedést, hogy az eltérést kivánók a kártalanítási papírokat csak az ezek kiadására kitűzött határidő végén követelhessék. Annyival inkább szükséges ez, mert azon intézkedést, mely szerint azok, kiknek kártalanítási összege végleg meg van állapitva, kötvényeiket már 1890-től kezdve kedvező árfolyam mellett értékesíthessék, érvényesíteni egyáltalában nem lenne lehetséges, ha a külön alap felvételét igénylők fellépése miatt a szükséges összegek megállapítása hosszabb ideig lehetetetlenné válnék. Az ezen pontban emiitett kivételt illetőleg kijelentem még, hogy annak alkalmazásánál mind a felhozott bizonyítékok elfogadása, mind a kártalanítási összegek megállapítása tekintetében szigorúan a javaslat értelmében szándékozom eljárni azért, hogy az állam minden alaptalanul támasztott igények által való károsítástól lehetőleg megóvassék. Az 5. §. azt határozza meg, hogy az ingatlanoknál mi képezi a kártalanítás alapját s azt rendeli, hogy ez, vagy a kincstár és a tulajdonos közt létrejött egyezség, vagy a kisajátítás folyamán birói utón megállapított becsérték legyen. A 6. §. megállapítja a kártalanítás kérdéseinél eljáró különböző hatóságok illetékességét. Ez irányban a javaslat abból indult ki, hogy a munkaerő lehető kímélése czéljából, a tulajdonképi hivatalos eljárás megindítása előtt, akár a jogról, akár az annak hasznosítására szolgált épületekről van szó, a felekkel egyezség kisérlendő meg. Ezen egyezkedési tárgyalásoknál s később is a hatósági eljárásnál — a hol ez egyáltalán lehetséges — a kincstárt a kir. adófeltigyelő vagy ennek helyetteseként egy olyan tisztviselő képviseli, a ki egyrészt a kártalanítás alapját képező adómegállapitás adatait, másrészt a jogosultakat hivatalos működése folytán ismeri s így leginkább van abban a helyzetben, hogy minden irányban sikerrel járhasson el. «