Főrendiházi irományok, 1884. II. kötet • 106-168. sz.
Irományszámok - 1884-150
330 CL, SZÁM. És az 1872. évi június 9-ről kelt kir. leirat által, meiylyel a házközösségeknek megadatott a jog, hogy saját vagyonuk felett ép ugy, mint az államnak mindenik más tagja, szabadon belátásuk szerint rendelkezhetnek, elég tétetett azon egyenjogúság követelményeinek is, a melyet a volt határőr az idézett királyi leirat és cs. és kir. rendelet által nyert. A határőri intézmény véget ért, és csak a házközösségi viszonyban található még fenn maradványa. A törzscsaládiság, mely a határőrvidéki intézménynek főjellegét képezte, legélénkebben nyilvánult a házközösségben; ezen közösségi viszony megszilárdítására és felvirágzására volt az alaptörvények fő éle, a hatósági intézkedéseknek fötörekvése irányozva. Ezen viszony, — nyugodtan elmondhatni, — virágzott is a hűbérrendszer alatt és annak megszüntetése után egyaránt. Azonban a polgárosítással megszűnt annak szüksége, és az 1872. évi június 9-iki kir. leirat által teljesen elvonatott tőle a fennállhatás. Ha a házközösség nem lehetett többé biztos arról, hogy a közösségi vagyon mint sérthetlen, hatósági engedély nélkül megterhelhetlen tulajdon maradand ; de ki volt mindig téve annak, hogy egyik-másik, talán ép azon tagja, a ki a szerzésre legkevesebb eszköz volt, az őt illető részt adóssággal terheli, a minek következtében a szép egészet képező vagyonnak egy része elszakittatik, — és ha a házközösségi tag nem számithatott arra, hogy a mit gyermekervei együtt fáradsággal szerez, gyermekeinek és unokáinak biztosított tulajdonát fogja képezni, de ki volt téve azon eshetőségnek, hogy azon társtulajdonosok, a kik családnélkühek voltak és talán a vagyonszerzésben kevésbé fáradoztak, de a kiket a szerzeménybe^ is rész illetett, osztályrészeiket végrendeletileg másra — a házközösséghez nem tartozóra hagyják; lehetett-e ily viszony mellett rugó a házközösségi vagyon emelésére, nem természetes-e, hogy a törekvés oda irányult: miszerint mindenki inkább oly vagyont szerezzen, a melyhez a társtulajdonosi jogosultság nem férhetett? A polgárosított határőrvidéken a házközösségek száma igen nagy, de a házközösségi intézmény azon alakzatban, a minőben azt a fennállott rendeletek és jelesen az 1807. és 1850-iki alaptörvények megalkották, tulajdonkép nem létezik. Oly maradványa ez a patriarchalismusnak, a melyre nézve mindenik érdekelt tag tudja, hogy előnyükre többé fenn nem tartható, de a melyet kegyeletből vagy közönyből az érdekeltek ténylegesen megszüntetni — jóllehet az eszköz rendelkezésükre áll — nem akarnak. Lehet, hogy ép azon gyámkodás, mely a határőrvidéki intéző rendelkezéseknek és hatóságoknak fő jellemvonása volt, — okozta, hogy azon nép nagy részénél az előkészületek daczára, a nyert jogszabadság váratlan volt és azt előnyére felhasználni nem tudja; de ez a dolog lényegéhez nem tartozik; tény az, hogy jelenleg az óriási rész nem tartja többé előnyösnek a házközösségi viszonyt és hogy az 1872. évi június 9-ike óta törvényként életben levő kir. leirat 4. és 5. §-ai daczára kevés házközösség bontatik fel. És ezen átalában nyilvánuló kegyeletnek vagy közönynek következményei károsak. Nem ritka az eset, hogy a házközösség nem rendelkezik oly pénzösszeggel, a mely kiadásainak fedezésére elégséges. A szavazásra jogosult tagoknak többsége, talán ép azok, a kik a közszükséglet fedezéséhez legkevésbbé közreműködnek, összebeszél, és miután a hatósági felügyelet megszűnt, terhes kölcsönt vesz fel. A fizetési határidőben hiányzik a fedezet, és a közösségi vagyon bírói végrehajtás alá k*rül. A köztapasztalatból tudjuk, hogy a végrehajtás számos esetben az adós részére mily kedvezőtlen eredményt hoz. A házközösség kisebbsége kénytelen ezt tűrni, mert a többség dönt; mert a közösség csak a többség kívánatára bontható fel;- a többségnek pedig a közösségi kötelék előny; mert igy nagyobb kölcsönhöz jut.
