Főrendiházi irományok, 1878. IX. kötet • 488-532. sz.

Irományszámok - 1878-495

CDXGV. SZÁM. 157 A 295, §-al, különösen pedig annak a költségmegtér it est szabályozó méltányos rendelkezésével egyetértünk. Czélszerünek tartjuk továbbá a 296. §. és 297. §-tis, utóbbit természetesen csakis a javaslat álláspontjából. Nincs megjegyzésünk a 298. §. második bekezdésére sem, miután czélszerünek tartjuk azon rendelkezést, mely szerint a felebbezés és igazolás versenye esetében elébb az igazolás kérdése döntendö el, mivel az igazolás nagyobb terjedelmű orvoslási módot nyújtván, a vele versenyző felebbezést, tehát a felső biró tevékenységét adott esetben egészen feleslegessé teheti. A 300. §-ban a »panasz« kifejezése tévedésből talált felvételt, mert nem panasz, hanem »kérelem« ellenjegyzéséről van szó. Egyebekben ezen § tekintetében ismét utalunk a 279. §-nál kifejtettekre, megjegyezvén, hogy az ügyvéd néha csak akkor győződik meg az igazolási kérelem merő alaptalanságáról, midőn az ügy tárgyalása már javában folyik. Különben a gyakorlat tauusitja, hogy az igazolás *csak felette ritkán vétetik per huzavona czélok elérésére igénybe. Az időt nyerni akaró félnek erre még a javaslat szerint is annyi kényelmes alkalma van, hogy az igazolásra bizonyára legutoljára fog gondolni. Felesleges tehát ezen a méltányos elnézésen alapuló perorvoslat igénybe vételét pénzbirsággal való fenyegetés által nehezíteni. A javaslatnak a perújítást tárgyazó 301—310. §§-aira csak nagyon kevés mondani valónk van* Jelenlegi állapotunkkal szemben a jav. perújítása része is többé-kevésbbé gyökeres újításokat vesz czélba. A 301. §. i) pontja tényleg szabatosabban határozza meg azt, mit jelen perreudünk 315. §-ának b) pontja tartalmaz. A jav. 301. §-ának 2. pontja két irányban tér el eddigi törvényünktől. Először mennyiben a perújítás érvényesítését az Ítélet jogerőre emelkedésétől számítandó 10 évre szorítja, (ugyanannyi időre van a 3. pont per újítási esete is szorítva) és másodszor, mennyiben a propter noviter reperta kérelmezett perújítás esetében hitelt érdemlő kimutatását kivánja meg annak, hogy a perújitást kérő fél az újonnan feltalált bizonyítékot az alapperben nem használhatta. Egyik megszorítással sem értünk egyet, különösen nem a másodikkal, mert kötött bizonyítási elméletünk mellett nehéz, gyakran éppen lehetetlen lesz annak hitelt érdemlő kimutatása, hogy az új bizonyíték az alapperben nem használtathatott. Sőt a gyakorlatban előfordulnak tényleg olyan esetek is, hogy egy kezeink között lévő bizonyítékot az alapperben szándékosan és azért nem használtunk, mert ugy voltunk meggyőződve, hogy az olyan körülményre vonatkozik, mely magára a perre befolyással nem bir. Csak későn, midőn pervesztesekké lettünk, szerzünk tudomást a biró ellenkező nézetéről, vagyis arról, hogy a biró éppen ezen általunk lényegtelennek hitt körülményre súlyt fektetett. II.yenkor a bizonyítéknak az alapperben való nem használhatásáról, tehát a javaslat szerint perújitásról szó sem lehet. Helytelennek találjuk, ha ez alapon a szintén praetori természetű perújítás útja elzáratik, mely ellen pedig az i) pont sem nyújt segítséget, mert esetleg maga a fél lehet az, ki e bizonyítékra súlyt nem fektet. A 302. §. rendelkezése ellen kifogásunk nincsen. A 303. §. b) pontját czélszerütlennek és időt rabló perelgetésekre okot szolgáltatónak hisszük. Hogy minek alapján döntetett légyen el a per, az egyáltalán és különösen nálunk a birói határozatok megszokott sovány indokolása mellett nem mindig vII.ágos. Azonkívül a concret jogvita nem mindig egy körülmény, hanem néha és a leggyakoribb esetekben a tények lánczolata alapján nyert elbírálást. E szerint a gyakorlatban nehéz, sokszor egyenesen lehetetlen lesz meghatározni, hogy ez vagy amaz kifejezetten beismert ténykörülmény idézte-e elő a biró azon meggyőződését, melynek Ítéletében kifejezést adott. Ha tehát ez alapon a perújítás megtagadtatik, első sorban a felett fog a meddő vita folyni, hogy ezen beismert ténykörülmény alapján döntetett-e el a per vagy nem. Ehhez csoportosulnak még a viták, hogy volt-e a meg-