Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.

Irományszámok - 1875-321m

CCCXXI. SZÁM. m Ezen következmények azonban az utóbb emiitett egyéneknél kevésbé vészthozók tetis ^ lelki mint erkölcsi tekintetben; és pedig azért, mert eme esetleges bűntettesek a fegyházban más bánásmódban részesülnek, mint a szokásos gonosztevők. Irányukban rendszerint több bizalommal lehet viseltetni, és ez határoz mikénti foglalkodtatásuk felett, legalább büntetési idejök felének lejárta után. Ezeket szokás futói és éhez hasonló teendőkkel megbizni, mely esetben több szabad mozgást élveznek, kenyér- és sörbeli jutalékban és több más előnyben részesülnek. Ok tehát, eltekintve az egészséges foglalkozástól, nem érzik magukat annyira leverve, és aránylag kevésbé csorbított szellemi ruganyosságuk megóvja az anyagot is azon sebes hanyatlástól, a mely bekövetkeznék, ha lelkiségük többet szenvedne, mint a hogy ez közönségesen szokott lenni. Igaz, hogy vannak kivételek. Fordulnak elő esetek, a hol minden kedvezmény daczára egy romba dűlt életboldogság, egy Ínségre juttatott család képe és egy sötét jövő kilátása stb. a lelket minden ruganyosságától megfosztja és az élet gyökerén rágódik; de ezen romlás aztán sebes léptekkel halad előre és jóformán már az első öt év alatt áll be az elkerülhetlen válság. Ily „jobb érzésű" lélek azonban nem sok van, a legtöbben „belé törődnek", ugy, hogy mondhatni miszerint: Büntetések, melyek 10 éven túl terjednek, mentül tovább tartanak, annál többet vesztenek hatásukból. Ritka eset, hogy egy ily fegyencz engedetlen magaviseletet tanusit; sőt ellenkezőleg, a tapasztalás azt mutatja, hogy ezen egyének elég ildomosak arra, hogy szabályszerű viseletük által helyzetüket lehetőleg kellemessé tegyék. Ekként természetes, hogy ők, kik a házi rendbe teljesen beleélték magukat és kik szorgalom, rends/eretet, engedelmesség és (talán színlett) őszinteség és ragaszkodás által magukat kitüntetik, elsőbbségben részesülnek, hogy — mint már említve volt — bizalmi állásokra alkalmaztatnak és könnyebbitéseket nyernek. Hozzájárul még a szánalom, és így önként következik, hogy mentől tovább tart a büntetés, annál inkább enyhittetik annak súlya, még pedig hivatalból. A büntetés súlya azonban e nélkül is a tartam növekedésével egyenlő arányban fogy még pedig aggályt ébresztő módon. A fegyencz magát a kizárt társadalom egyik seniorának tekinti; mentül tovább vonatik el a külvilágtól és annak érzetétől, hogy ö ott utolsóvá lett, annál inkább növekszik benne azon agyrém, hogy a börtön falai szintén egy világot foglalnak be, és hogy ő ezen világ nagyjainak egyike és idővel mindinkább nagyobb kevélységgel és önelégültséggel nézi le „meg nem tört és engedetlen" bajtársait és mintegy belé szeret abba, a mit saját erényének nevez, a mi azonban tényleg nem más, mint a megszokás és az önző számítás eredménye. Ily fegyházi seniorok fel nem foghatják, hogy miért nem kaptak kegyelmet már régen, távozásuk alkalmával igényt támasztanak a — fegyenczek tőkéinek kamataiból álló — rendelkezési alapból való segélyezésre, mert hiszen oly soká dolgoztak a kincstár érdekében és oly példásan viselték magukat! A hosszú büntetés tehát a helyett, hogy töredelmességre vezetne, kevélységre vezet, és annál kirívóbbá válik az ellentét, midőn a fegyencz a külvilágba lép, a hol az emberek annál nagyobb megvetéssel fordulnak el a fegyintézetből kiszabadult egyéntől, mentől hosszabb fegyházi büntetést szenvedett. Nem ok nélkül talál az ilyen, a ki több mint 10 éven át a világtól idegen volt, mindenütt zárt ajtókra; ö idegenné lett, a ki felől senki sem akar tudni, mert senki sem bizik benne, hogy bele találandja magát az új helyzetbe, hogy haladott légyen az idővel. Ekként a szükség és ebből kifolyólag a szívtelen emberiség ellen bensejében támadó elkeseredés oly elmélkedéseket keltenek benne, melyek nem mozdítják elő azt, hogy a szabadságban magát acclimatizálja, hogy a jogrendbe magát beiileszsze. Tekintete erről vissza, a fegyház felé irányoztatik. Ott ő fáradhatlan gondoskodás tárgya volt; ott minden szem reá és jólétére volt irányozva, — — és itt a külvilágban senki sem, akar felőle tudni. A nélkül tehát, hogy szükségképen őrültséget kelljen okozniok, áll az, hogy a túlhosszu büntetések, melyek csaknem elkerulhetlenül a gonosztevőnek elkényeztetését idézik elő, benne azon