Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.

Irományszámok - 1875-321m

CCCXXI. SZÁM. 217 dêse képezte» Ezen szabályt fejezi ki a törvényjavaslat 81. §-ának első bekezdése, mely semmi egyéb, mint a dolus tekintetében fennálló megtisztult nézetnek egyenes származata, mely származatnak az esetben is helyt kellene foglalni büntető törvénykezésünkben, ha az különös intézkedés és világos határozmány által nem is mondatnék ki a törvényben. Az eredmény tehát az utóbb felvetett esetre nézve az : hogy a ki alapos okoknál fogva azon meggyőződésben van, hogy másnak tulajdonához tartozó ingó dolgot a jogosultnak beegyezésével vesz el és eltulajdonit, daczára annak, hogy a jogosított ebbe nem egyezett be: lopást még sem követ el. A jogosult beegyezése körüli valódi tévedés tehát a lopás egyik lényeges anyagi ismérvének nem tudása által, illetőleg a tudás hiánya által, nem szándékolttá minősiti a tettet, kizárja a dolust, s következőleg kizárja a lopást. „A solus fur est, qui attrectavit, quod invito domino facere sciat.

u Vagyis a miről nem tudta a tettes, hogy invito domino facit: az nem lopás. Végső vonatkozásában a lopás dolusa a tettes által kitűzött czél elérésében, vagyis az idegen ingó dolognak jogellenes eltulajdonításában olvad fel. A szándéknak tehát e végeredményt is át kell öveznie. De hibás volna a tétel, mely a lopás dolusát, a tettes akaratának egyedül e végeredményre vonatkozó irányzatából construálná, mellőzve a tudatnak és az akaratnak vonatkozását a büntetendő cselekmény bármelyik lényeges [anyagi mozzanatára, különösen pedig azon cselekvési módozatra, mely által a lopás véghezvitetik. A lopás külön faja a vagyon elleni bűntetteknek és vétségeknek e specialitása a törvényben megállapitott külön ismérvekben, s főleg ezek egyikében van kifejezve. A dolusnak ezen különös ismérve, a cselekvés e különös módozatára kell mindenekelőtt irányozva lennie, hogy az akarat : lopási szándékot s az ennek megfelelő tett : a lopás bűntettét állapitsa meg. E különös sajátságot a dolognak elvétele képezi: a tettes akaratának tehát az élvételre kell irányozva lennie; vagyis azt kell akarnia: hogy azon dolgot, a melyről tudja, hogy nem az övé: a jogosultnak beegyezése nélkül eltulajdonítás vagy használat czéljából elvegye. A jogellenes elvételre irányzott akaratban rejlik a lopás caracteristicus dolusa. E tétel sem áll mindazonáltal ellenmondás nélkül. A controversiát következő példa fonalán tüntetjük elő: Egy esős napon, többen jővén össze valamely nyilvános helyen : esernyőiket az előcsarnokban hagyták. Egyike a jelenlevőknek eltávozván, az előcsarnokban létező esernyők közül egyet « — azon hitben, hogy az Övé — magával vitt Haza érkezvén, meggyőződik, hogy saját esernyőjét hon hagyta, s hogy tehát a tulajdonának tartott és ez okból magával haza hozott esernyő másnak tulajdona. De most már a helyett, hogy a más tulajdonát tulajdonosának visszaadná: annak megtartására határozza el magát; vagyis arra: hogy az idegen tulajdont képező esernyőt magának eltulajdonitja. A felhozott példában az esernyő elvételénél, illetőleg elvitelénél nem volt dolus ; az elvétel később keletkezett, akkor t. i. midőn az elvitel már megtörtént, s az idegen tulajdon, az azt bűnös szándék nélkül elvivőnek birtokában létezett. Dolus mindenesetre fenforog; de létez-e a lopás dolusaf létez-e lopás? Némelyek azt állítják : hogy a cselekmény lopást képez, s ezt azzal indokolják, hogy a jogellenesség későbbi tudata és az ennek megfelelő elhatározás visszahat az apprehensio mozzanatára; hogy a tettes az által, hogy akkor, midőn megtudta, hogy másnak tulajdonát vitte el, ennek megtartására ^határozta el magát: ezen elhatározásával, ezen szándékával átfoglalta magát az elviteli tettet is, és hogy ez okból lopásban tette magát bűnössé. Mi nem osztjuk e nézetet, mely szerintünk az alapfogalmak önkényes Összehányását föltételezi. A fölött a subjectiv irány túlhajtása nélkül nem lehet vita : hogy az akarat önmagában ip oly kevéssé hozhat létre büntettet, mint az akarati mozzanatot nélkülöző pusztán physical tett. FŐRENDI IROMÁNYOK. VII. 1875/8.