Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.
Irományszámok - 1875-321m
186 CCCXXÍ. SZÁM. elkövetésének ezen alakját lehetőnek tartja. Ebbeli megállapodásunkra befolyással volt az is : hogy az olasz törvényjavaslat 159. czikkének 3. §-sa 3. pontjában, mint az egyéni szabadság elleni bűntett egyik legsúlyosabb esetét — a szabadságától megfosztottnak külföldi katonai szolgálatba adását különösen kiemeli. A kényszerítésnek — Nöthigung — vétséggé minÖsitése azon alapgondolaton sarkallik: hogy akarata ellen senkit sem szabad valaminek cselekvésére, vagy elhagyására, habár az illetőnek saját érdekében vagy a legerkölcsösebb czélokból is kényszeríteni. Ebből következtetik azon származat: hogy a ki másnak akaratára erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszert gyakorol, azon czélból, hogy az magát, bárminek cselekvésére vagy elmulasztására kényszerítve tartea: vétséget követ el. A cselekmény objectuma — bármint controvertáltassék is az egyik vagy másik felfogás, végső vonatkozásában nem más — mint az akaratszabadság. A tettes czélja az: hogy a fenyegetett, a fenyegetés következtében arra határozza magát, s ennek folytán azt tegye, a mit nem ő — hanem fenyegető akar ; vagy pedig, hogy ne tegye meg azt, a mit ő megtenni — de a mit a fenyegető, hármi okból elhagyatni akar. A psychicai szabadságnak oltalmazása az erre gyakorolható kényszer ellen lévén e szerint a törvény czélja: a kérdés ez okból teljesen jogosult: vájjon helyes-e a psychicai szabadságot magát bűntett vagy vétség támadási objectumává tenni? Az érthető — hogy a ki mást valamely bűntettre, vagy vétségre kényszerit; büntetéssel sujtassék. Itt nem a psychicai hatás magában — hanem a czél, a melynek elérése végett gyakoroltatik, adja meg annak — összefüggésben az azon hatás következtében elkövetett, s annak megfelelő cselekménynyel — büntetendő jelleget. Érthető az is, ha tovább menve a felbujtás, és az intellectualis segély határain : a törvény büntetéssel sújtja mindazon erőszakos vagy fenyegetés általi behatást másnak akaratára, melynek czélját valamely bűntett vagy vétség elkövetése képezi, habár a behatásnak bármi oknál fogva nem is lett eredménye. Ez értelemben a szövegnek akként kellene szólania: „A ki mást valamely bűntett vagy vétség elkövetésére vagy abban való részességre kényszerit." De ezen alakban az állítólagos kényszerítés semmi egyéb, mint az első esetben a felbujtás, a másik esetben pedig az intellectualis bíínsegély kisérlete. Mindkettőnek tarthatatlanságát kimutattuk a kísérletről és a részességről szóló fejezet indokaiban. Ily intézkedés bevétele a törvénybe, vagy a kényszerítés vétségének ekkénti formulázása, nem volt semmi egyéb, mint a subjectiv theoriának kerülő utón és tökéletlen érvényesítése : a mit ha el akarunk érni, sokkal helyesebben és következetesebben érhetjük el az által, ha nem construálunk külön büntettet, hanem a kísérletnek és a részességnek adunk oly fogalom-meghatározást, mely a subjectiv theoriának megfelel. Ez — már annál fogva is helyesebb lenne: mert mig a „Nöthigung", a hatás eszközei gyanánt kizárólag az erőszakot és a fenyegetést jelöli meg : addig a részesség — a hatás gyakorlására alkalmas mindennemű eszközt — ígéret, ajándék, parancs sat. átfoglal ; az tehát minden esetre curiosum volna, ha törvényileg megállapittatnék : hogy a ki mást valamely bűntett vagy vétség elkövetésére erőszakkal vagy fenyegetéssel rábírni törekszik — büntetendő cselekményt követ el: ellenben ha ugyanezen törekvését igéret, vagy ajándék által foganatositja — ez esetben büntetlen marad. Okok, melyeknek fontosságát minden criminalista ismeri, ellenében állanak a felbujtás ily kiterjesztésének, akár következetesen, akár következetesség nélkül czéloztatnék a kiterjesztés. De nem is ez — „a kényszerítés"-nek mint külön büntetendő cselekménynek tárgya. Ezen vétség, a mint már megemlítettük, egészen eltekint a czél törvénytelenségétől, mely végett az erőszak vagy fenyegetés alkalmaztatik ; a czél lehet a legtörvényesebb és a legerkölcsösebb — azért még is büntetendő cselekmény forog fenn. Ha például valaki, — közönségesen ismeretes csalóhoz, a kiről tudja hogy egy szegény özvegy családanyát, csalárd utón koldusbotra juttatott, ekként szól : ha nem adod vissza a szegény asszonynak azt, a mit tőle kicsaltál, gazembernek foglak nyilvánitani ! — az ekként szóló ember — ha szavai komolyak voltak — ha a fenyegetett hitte, hogy azt, a minek megtételével
