Főrendiházi irományok, 1875. III. kötet • 99-158. sz.

Irományszámok - 1875-106

CVI. SZÁM. 121 fogadó, illetőleg a kibocsátó sem kötelezhető arra, hogy többet fizessen, mint a mennyire magát lekötötte ; azon vélelem tehát, melyet az előbbeni czikk a forgatók érdekében felállított, az elfogadóra és a kibocsátóra nézve is szükségesnek mutatkozik. > 117. §-hoz. A magánjogban elfogadott azon elv, hogy a tulajdonjog az okirat elvesztése által nem szűnik meg, a váltótörvényekben is alkalmazást nyert, melyek az elveszett váltó birtokosának, tekintettel arra, hogy az okirat elvesztése által csak a jog érvényesítésének lehetősége tekinthető megszűntnek, kivételesen a megsemmisítési eljárás megengedése által adnak oltalmat, lehetővé kívánván a váltóbirtokosnak tenni, hogy ez a fizetéshez, ennek lényeges feltétele — a bemutatás és a váltó kiadása — nélkül is juthasson. A mi magát a 117. czikkben foglalt intézkedést illeti, az lényegileg nem csak a k. n. váltó-rendszabálynak, hanem saját váltótörvényünknek is megfelel; miért is annak bővebb indokolása már azért is mellőzhetőnek mutatkozott, mert a fizetési hely oly átalános illetőségnek tekinthető, mely alá a váltó-kötelezettek kivétel nélkül tartoznak, s mely ellen közülök a peres eljárásban sem élhetne egyik is érvényes kifogással. 118. §-hoz. Ha a megsemmisítés iránti intézkedés, az európai váltótörvények utmutatatása nyomán, a váltó-jog anyagi részébe felvétetik, a megsemmisités jogi következményeinek megállapításánál, a német váltó-rendszabály intézkedései a leghelyesebb alapul kínálkoznak már azért is, mert azok e kivételes eljárás jogi hatályát a méltányosság határain belől állapítják meg akkor, midőn a váltóbirtokos csak az elfogadó s a kibocsátó ellen adnak jogot a váltóösszeg követelésére. Arra nézve, hogy az elveszett váltó birtokosa minden igénytől el ne ejtessék, indokul szolgálhat a méltányosság; de nem szolgálhatna ez indokul arra, hogy azon formalitások, mikhez a viszkereset köttetik, könnyebben félretétessenek s az intézvényező a forgatók vagy a névbecsülő, a puszta megsemmisités alapján fizetésre szoríttassanak. A viszkereseti jog, miként már érintetett, feltételes levén, azt sem a váltó elvesztése, sem más véletlen körülmény feltétlenné nem teheti. A k. n. váltórendszabály nem intézkedik azon feltételekről, melyek telepitett váltóknál a fizetéshez, a megsemmisítési eljárás kiegészítéséül, szükségesek oly esetben, midőn a váltón telepes lett kijelölve; pedig az ily váltókat az elfogadó illetőleg a kibocsátó elleni kereset szempontjából sem lehet a közönséges váltókkal egy categoriába helyezni. A jelen tervezet ép ugy, mint a k. n. váltórendszabály, a telepitett váltóknál a fizetés végetti bemutást, a kereset különbeni elvesztése mellett teszi a váltóbirtokos kötelességévé, ezzel egyúttal kijelentvén, miszerint az ily váltók alapján feltétlen keresetet nem ismer. Úgyde ha a megsemmisítési eljárás magában véve elegendőnek nyilváníttatnék arra, hogy annak alapján az elfogadó, illetőleg a kibocsátó fizetésre szorittassék, akkor a telepitett váltók megfosztatnának jellegüktől s a váltóbirtokosnak kényelmes mód nyújtatnék a törvény kijátszására minden oly esetben, midőn ez az óvást a telepesnél elmulasztotta. Ily körülmények közt all 8.. ez. második bekezdése, mely a váltórendszabálynak egy kétségtelen hiányát pótolja, teljesen indokoltnak tekinthető. FŐRENDI IROMÁNYOK III. 1875/8. 16